Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

3. füzet - I. Dr. Kálmán Károly: Közületi vízművek vízgazdálkodása

302 Dr. Kálmán Károly Ettől függetlenül: menetközben is mindig nyílik mód arra, hogy újabb és újabb takarékossági formákat fedezzünk fel és gyárvizsgálatok «órán érvényre is juttassuk őket. A lehetőségekre a vízművek alkalomszerűen rámutatnak, sőt ez irányú ismertetőket, irányelveket, füzeteket adnak ki mind az ipartelepek, mind a lakóházak részére. Az ellenőrzéseknek rendszereseknek kell lenniök: vajon betartják-e a fogyasztók a tervekben lerögzített, vagy a felhívásokban (rendeletekben, irányelvekben) megszabott előírásokat. A fogyasztások számszerű ellenőrzése a havonkénti mérőleolvasások alapján történik. Minthogy azonban a szokásos leolvasások időben sokszor eltolódnak, helyszíni kiszállásokra és a vízmérők közvetlen leolvasására, vagy a hiteles gyári feljegyzésekre is szükség lehet. A túllépések elleni küzdelemhez büntetőrendszabályok kellenek, amelyek legjobban alkalmas vízdíj-tarifa bevezetéséből állhatnának. Ha ui. semmiféle következménye nem lenne annak, hogy a fogyasztók a vízfelhasználási tervektől vagy az esetleg életbelépő még szigorúbb vízfogyasztási rendtől eltérnek, és nem fékeznők, nem fegyelmeznők a fogyasztást, nem sok értelme lenne az igénybejelentéseknek, illetve a fogyasztási tervek jóváhagyásának. A vízgazdálkodás szempontjából tehát nem közömbös a vízdíjtarifa kérdése. Tudjuk, hogy a víz díjának megállapítása a szolgáltatott víz mennyisége szerint történik. Itt nem térek ki a víz egységárának elméletileg helyes vagy helytelen voltára, hanem elfogadottnak veszem az egyszerű osztással megállapított egységes és a gyakorlatban alkalmazott tarifarendszert. Mindenesetre felül lehetne vizsgálni az átalánydíjak sokféleségét és mértékét. Arra kellene törekedni, hogy az átalányok minél kisebb területre korlátozódjanak, idővel pedig teljesen megszűnjenek. Az átalányok ugyanis sem az igazságos díj-kivetést, sem a vízzel való takarékosságot, de a tényleges hálózati veszteség helyes szemléletét sem szolgálják. Gyakori eset, hogy az egyes üzemek (ipartelepek) saját vízmüvüket használják, és a közmű vizét csak szükségszerűen, esetlegesen veszik igénybe. Ha a vízmű csak esetlegesen szolgáltat vizet, lényegében készenlétről van szó, vagyis a vízmű nem kamatozó tőkét köt le. Ki kell terjeszteni a vizsgálatot a fogyasztás-túllépések és a csúcs idején történő fogyasztás-tú I lépesek eseteire is. Készenléti díj akkor volna fizetendő, ha a fogyasztás nem éri el a megállapított alap egy bizonyos hányadát. Túligénybevételi felár fizetésére akkor kerülne sor, ha a fogyasztás meghaladja a megállapított alapot. Végül csúcs-igénybevételi felárat számítanának fel akkor, ha a vízmű által bejelentett csúcsidőszakban fordul elő a túligénybevétel, vagyis lia a csúcsidőszakokban lépi túl a fogyasztás a megállapított alapot. Az említett alapérték lehetne az ingatlan számára az adott összekötőcsövön keresztül rendes körülmények közt igénybevehető, illetve engedélyezett havi vízfogyasztás. A készenléti díj és a felárak az alapdíjhoz, illetve a túlfogyasztáshoz igazított, bizonyos százalékban megállapított ártöbblet lennének. A helyes elveken felépített, jól átgondolt vízdíjtarifa szabályozó, fékező hatású lenne, általa tehát irányítani lehetne a vízgazdálkodást. A díjtételek végleges kialakítása és bevezetése alapos műszaki-gazdasági számítások alapján történhetnék meg. Az ilyen részletekbe menő vízdíj tarifa bevezetése természetesen nagyobb ellenőrzési és elszámolási munkát kíván, mint az eddigi egyszerű, de nyilván-