Vízügyi Közlemények, 1955 (37. évfolyam)

1-2. füzet - V. Szászhelyi Pál-Sík Jenő: Az árvízvédelem megszervezése

54 Szászhelyi—Sik A felszabadulás után kormányzatunk felismerte ennek a helyzetnek nagy népgazdasági jelentőségét, és néhány éven át nagyobb beruházási hitelkeretet biztosított a gyenge töltésszakaszok megerősítésére. Különösen nagy lendületet vettek a munkák az 1947/1948. évi felsőtiszai árvízkatasztrófa, illetve a vízitársulatok államosítása után. Az 1953. év végéig összesen mintegy 5,5 millió m

3 föld épült be az árvédelmi töltésekbe, amiből a dunavölgyi töltéserősítésekre 2 040 000 m

3 jutott. A következő években azonban a hitelek egyre csökkentek és az Országos Vízügyi Főigazgatóság megalakulása utáni évre, 1954-re, az árvédelem feladatkörét leadó minisztérium egyáltalán nem biztosított beruházási hitelt erre a célra. így csupán a főigazgatóságon belül végrehajtott későbbi hitelátcsoportosítás tette lehetővé 316 000 m

3 földmunka elvégzését. Az árvízvédelmi művek nem kielégítő voltának megjavítása érdekében 1952-ben felmértük a teljes magassági biztonság eléréséhez szükséges tennivalókat, és hitelszükségletüket házikezelésű munka és teljes gépesítés feltételezésével 278 millió forintban állapítottuk meg. Figyelembe véve az ország földmunkagépeinek más fontos beruházásoknál való lekötöttségét, az 1953—54. évekre 128 millió forint engedélyezését kértük, míg 150 millió forint értékű beruházásnak az 19.55—56. évekre való halasztását javasoltuk. Az 1953 — 54. évi beruházásokból 67 millió forint a dunai és 61 millió forint a tiszai töltések erősítésére szolgált volna. Ez a terv hitelfedezet hiányában nem valósulhatott meg. 1953-ban újabb tervfeladat készült az 1954—56. években végrehajtandó halaszthatatlanul sürgős töltéserősítési munkákra vonatkozóan.. Ez a terv a Dunavölgyre 56,6 millió Ft, a Tiszavölgyre 49,9, összesen 106,5 millió Ft hároméves hitelszükségletet mutatott ki. Ebből 1954-ben ténylegesen csak 8,2 millió Ft értékű beruházás valósulhatott meg, és a Dunavölgyre mindössze 5,37 millió Ft jutott belőle. A védtöltések magassági hiányai főleg a szigetközi szakaszon bizonyultak igen nagynak, ahol az 1954. évi árvízszín a legnagyobb mértékben, 87 cm-rel, Dunaremeténél haladta meg az addig észlelt legmagasabb árvízszintet. A töltést itt az eddig mértékadónak elfogadott 1899. évi számított árvízszín feletti magassági biztonság 70%-ának megfelelő magasságra tervezték kiépíteni. Ezt a tervet azon- ' ban az elmúlt években — a már ismertetett hitelhiány folytán — csak aránylag rövid szakaszon sikerült megvalósítani. A szigetközi védvonalon a töltés koronája mintegy 20 km hosszban alacsonyabb volt az árvíz tetőző szintjénél és ezért hevenyészett nyúlgátakkal kellett rajta védekezni. A töltéseknek azonban nemcsak magassági, hanem egyéb műszaki hiányosságai is voltak. Az 1900-as években elégtelen keresztmetszeti méretekkel, szakszerűtlenül épültek, számos holtmt der keresztezésénél padka nélkül, és építésüknél nem voltak figyelemmel az altalaj rendkívül vízáteresztő voltára. A szigetközi töltések a dunai védvonalak velük egyidőben készült más töltéseihez viszonyítva is gyengék. így például a ssembenlevő balparti, csallóközi töltések méretei is nagyobbak, mert az ottani tőkeerősebb és szervezettebb vízitársulatok annak idején eredetileg is nagyobb méretekkel építették töltéseiket, mint a kisebb és szegényebb Szigetközi Társulat, és későbbi erősítésekben is a csallóközi társulatok jártak elől, mert az 1899. évi árvízkor 5 helyen bekövetkezett szakadások folytán 93 400 kataszteri hold került árterükből víz alá. Az 1954. évi nyári árvíz idején az átlag 4 — 6 m koronaszélességű csallóközi töltések legalájjb 30 — 40 cm-rel emelkedtek az árvíz tetőző szintje fölé, Gönyű és Komárom között pedig átlag 1 m-rel. Ugyanakkor a magyar oldalon a csak 4 m koronaszélességű szigetközi töltések magassága mintegy 20 km hosszban a tetőző árvízszint alatt maradt.