Vízügyi Közlemények, 1952 (34. évfolyam)

2. szám - V. dr. Kessler Hubert: Karsztvizek feltárása

/1 karsztvíz feltárása 233 nagy része elkalcitosodott, a szűkebb összekötőjáratok eltömődtek, és a még megmaradt járatokban lévő víz közlekedési lehetősége megszűnt. A fúrás sikere ilyen nagy mélységben tehát igen bizonytalan. A —-10 m-es szintig azonban addig elég sok tág barlangjáratot fúrtak meg. A kitermelhető karsztvíz mennyisége. A karsztvízkutatás legnehezebb kérdése a várható vízmennyiség becslése. Mészkőben elsősorban vízvezető barlangjáratot igyekszünk fúrással vagy aknával harántolni. Ennek méreteit, különösen az általában rendkívül szeszélyes alakú járatok legkisebb keresztmetszetét, amely végeredményben a maximális vízhozamot meghatározza, jelenleg semmiféle módon nem tudjuk előre meghatározni. Dolomitban egyszerűbb a helyzet, mert itt a víz nemcsak járatokban, hanem többékevésbbé egyenletesen eloszlott hajszálerekben közlekedik. Bizonyos mértékben tehát a feltárt dolomit-felülettel arányos vízhozamra lehet számítani. Ez a hozam azonban a repedezettség fokának megfelelően változik. A dolomitban előforduló szélső értékekre jellemző a hidegvölgyi karsztakna, illetve vízszintes tárójának fajlagos vízhozama. Ennek értéke, a normális tárószelvény folyóméterére számítva, 18 méterrel a nyugalmi karsztvízszint alatt, tehát 1,8 légkör hidrosztatikus nyomás mellett, 5 és 180 liter/perc között váltakozott! A kezdeti vízhozam azonban nem azonos a tartósan kitermelhető vízmennyiséggel. Dolomitaknák közelében feltétlenül ajánlatos vízszintregisztráló fúrásokat mélyíteni, amelyekkel a létesülő depresszióstölcsér kialakulása és állandósulása megfigyelhető. Tartós kitermelés esetében csak az állandósult depressziós görbének megfelelő vízhozamra számíthatunk. A dolomitban közlekedő víznek nagyobb súrlódási ellenállást kell legyőznie, a depressziós tölcsér tehát meredekebb lesz és ezért aránylag kisebb megcsapolható terület kerül az akna hatáskörébe, mint mészkő esetében. A mészkő barlangjárataiban szabadabban közlekedő karsztvíz jóval nagyobb érhálózatból táplálkozik. Feltétlenül szem előtt kell azt is tartani, hogy a tartósan kitermelhető karsztvíz mennyisége nem korlátlan, hanem végeredményben az akna vagy fúrás hatáskörébe eső csapadékeredetű utánpótlástól függ. Hazánkban eddig a legnagyobb, céltudatosan fakasztott és tartósan kitermelt karsztvízmennyiség 8000 liter/perc. Vannak ennél nagyobb, de akaratlanul fakasztott vízmennyiségek is. Ezek a 15 000 lit/perc mennyiséget is meghaladó bányavízbetörések azonban hosszabb időn át nem figyelhetők meg, mert előbb-utóbb elcementálásokkal megszüntették vagy lecsökkentették őket. A vízfeltáró fúrás vagy akna helyi kijelölésének legfontosabb feltétele az, hogy a vízvezető karsztjárat helyzetét lehetőleg pontosan megállapítsuk. Ez aránylag egyszerű akkor, ha a felszíni formák erre támpontot nyújtanak. Ha nincsenek ilyen támpontjaink, megkísérelhetjük geofizikai módszerekkel kinyomozni a rejtett törésvonalakat, kavernákat. E téren ugyan még nagyon kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkezünk, újabban azonban egyre erősebb a törekvés, hogy ezeket az eddig még kellően ki nem aknázott lehetőségeket is behatóbban megvizsgáljuk. Különösen a szénbányászatunkat állandóan fenyegető vízbetörési veszély fogja kutatóinkat erre kényszeríteni. A geofizikai módszerek. A gravimetrikus eljárással már Pékár Gyula foglalkozott a dorogi bányavidéken, de méréseiből kitűnt, hogy az Eötvös-féle torziós ingával csak nagyobb tömegváltozásokat lehet kimutatni. Karsztüregekre, amelyek a kőzet tömegéhez képest csak elenyésző tömeghiányt képviselnek, ez az eljárás nem elég érzékeny. A földalatti tektonika megállapítására már jobban használhatók a szeizmikus refleksziós módszerek, noha ezekkel nem maga a víz mutatható ki, hanem csak a karsztosodás lehetőségét biztosító vetők.