Vízügyi Közlemények, 1949 (31. évfolyam)

1-2. szám - VI. Szemle

A Nílus völgy öntözései 89 Az egyiptomi öntözések. Ősidők óta a Nílus völgyét „téli"

2 vagy trágyázó öntözéssel hasznosították. A folyó árvizét csatornákon a partmenti zárt öblözetekbe vezetik és ott tartják, míg el nem párolog, vagy alacsony vízállásnál vissza nem vezethető a folyóba, miután lebegtetett hordalékát már lerakta. Az iszappal ilymódon megtermékenyített terület kiszáradása után a talajt megművelik és gabonával bevetik. A gabonafélék mély gyökérzetük segítségével a talajban tárolt vízkészletből táplálkoznak és az egyiptomi parasztnak, — a fellahnak, — minden esetben jó gabonatermést adnak. A trágyázó öntözéssel öntözhető terület nagysága a Nílus árvizének szintjétől és tartósságától függ, és az elárasztás a szabályos vízjárás miatt évente csak egyszer alkalmazható, ami csak egy termést eredményez. A trágyázó öntözés tehát gabona és takarmánytermesztésen kívül másra nem szolgál. Ezt az ősi, primitív öntözési módot ma is alkalmazzák és a töltésekkel körülzárt öblözetek ma is mindenütt fellelhetők a Nílus folyó mentén. Az egyes medencéket a Nílus felől az árvédelmi töltés, a sivatag oldalán a fennsík széle, másik két oldalról pedig keresztgátak határolják. Az említett mód mellett már ősidőkben öntöztek vízemeléssel is. Többféle primitív megoldású emelőszerkezetet használnak, amelyek segítségével a Nílus partján egy-két méter mélyre ásott kútból emelik ki az öntözővizet. A szerkezetet emberi erővel vagy ökrökkel hajtják. Ezzel a módszerrel a Nílus melletti alacsony szintű területeken a gabona betakarítása után a kerti veteményeket öntözik a mi bolgárkertészetünkhöz hasonló módon. A kukoricát és kölest magasabb szinten termelik, ezek a Nilus-völgy főtápIálékai. A kukoricát, kölest, cirkot és dohányt a gabonafélék aratása után vetik és még ma is sok helyen primitív emelőszerkezetekkel öntözik. A vízigényes gyapot, cukornád, rizs stb. termesztése már duzzasztóművek és szivattyútelepek létesítését tette szükségessé. A szükséges vízmennyiség egész éven át való biztosítása csak akkor vált lehetővé, amikor az öntözőmérnökök megkezdték a tározógátak és duzzasztóművek építését,

3 — azaz a Nílust részben csatornázták, — mert az öntöző főcsatornák táplálása csak ilymódon biztosítható az év minden szakában. A ,,Mohamed Ali" elnevezésű első duzzasztóművet francia mérnökök építették 1850-ben a nílusi delta kezdőpontjában, Kairótól északra 23 km távolságban. A gátat 1940-ben átépítették. A duzzasztó a Nílus deltájának két főágán, a Rosettén és Damiettén létesült. A Rosette táblás gátnak 46 nyílása van, méretük egyenkint 8,0 X 5,5 m. A gát vízfolyásirányú alapszélessége 98 m, ez a méret a magasságnak 17,8-szerese. Ez a kedvezőtlen arány a rendkívül rossz altalaj következménye. A tudományosan megalapozott és rendszeres öntözés csak 1885-ben indult meg Egyiptomban, amidőn Indiából nagyobb számú öntözőmérnököt hívtak meg szakértőként a munkálatok vezetésére. A Nílus vizének nagyobbarányú tározása céljából megépült az asszuáni tározó gát, amely mint mérnöki alkotás is kimagasló létesítmény, de igazi jelentősége 2 Egyiptomban nincs tél, a meleg éghajlat alatt a növénytermelés egész éven át lehetséges. A „tél" itt termelési szünetet jelent. ' Noha szerkezetileg azonosak, különbséget teszünk a tározó ós a duzzasztó között. Az első főképen az öntözővíz tározásának célját szolgálja, míg az utóbbi inkább a folyó vízszintjének emelése végett létesül a célból, hogy az öntöző főcsatornákat gravitációs vízzel lássa el. Elképzelhető azonban, hogy egy és ugyanazon mű egyben tározási és duzzasztási feladatot lát el, mint például a Sennar duzzasztógát Szudánban.