Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - III. Tomcsik József dr.: A csatornázás és szennyvízkezelés közegészségügyi jelentősége

A CSATORNÁZÁS ÉS SZENNYVÍZKEZELÉS 17 könnyítette meg a tífuszbacillus kimutatását szennyvizekben is és azóta remélhetjük, hogy mind szűkebb és szűkebb körre tudjuk szorítani a tífusszal kapcsolatos epidemiológiai talányt. A múltban is több bizonyítékunk volt arra vonatkozólag, hogy a szennyvíznek nagy jelentősége lehet a tífuszjárvány terjedésében. Ennek igazolására ezen a helyen csak néhány hazai példát hozunk fel. Az első, gondosan tanulmányozott szenny vízjárvány Pécsett volt 1890 novemberében és decemberében, valamint 1891 februárjában. A város vízvezetékének tettyei szakaszán a csövek rossz összeillesztése folytán fertőződött a vezetéki víz az ugyanott, nem megfelelő módon, vezetett szennyvízből. Hasonló okokból kifolyólag ugyancsak Pécsett ismétlődött meg a járvány 1898 decemberében az alsórókusi csőszakasz fertőződése következtében. A véletlenek különös összetalálkozása eredményezheti, hogy egy város vízvezetéki vizét a szennyvíz közvetlenül fertőzi. Hasonló eset az elmúlt évtizedekben nem is fordult elő Magyarországon. A pécsi vízvezeték fertőződése mindkét esetben tífuszjárványt okozott. A szennyvíz útján kirobbant járványok csak a vízvezeték, vagy nagyobb forgalmú közkutak fertőződése esetén érnek el nagyobb kiterjedést. Gyakrabban fordul elő, hogy a szennyvíz íit ján időszakosan fertőződött, hol az egyik, hol a másik rosszul megépített kút, vagy szabad felületű állóvíz, tó egy-egy

r szakasza. Ha ezek vizét csak néhány ember fogyasztja, az így keletkezett megbetegedések felismeretlenek maradnak. Különösen szétszórt, falusi települési viszonyok mellett rendkívül nehéz, a legtöbb esetben azt is mondhatjuk, hogy gyakorlatilag lehetetlen annak a megállapítása, hogy a sporadikusan előfordult fertőző bél csat orna-megbetegedések közül hányat okozhatott a talajba vezetett szenny víz. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha figyelembe vesszük, hogy például a tífuszbacillus hányféle úton jut az emberi szervezetbe. A fertőzés forrása a beteg ember és bacillusgazda széklete és vizelete. Hazánkban évente 6000—10.000 tífuszmegbetegedés fordul elő. A megbetegedetteknek 60— 65%-a jut be — vidéki viszonylatban — kózházba és így kevésbbé jön számba fertőző forrásként. Az otthon ápoltak, elkülönítés ellenére is, inkább jelenthetnek fertőző forrást és jiedig elsősorban közvetlen érintkezés útján „kontakt" fertőzést okozhatnak. A betegek nagyobb része felgyógyulásuk után már nem ürít tífuszbacillust, tehát környezetére veszélytelen. Kisebb részük a felgyógyulás után még 3 — 6 hónapig is fertőző maradhat. Ezért a tífuszos beteg az elkülönítés alól csak akkor szabadítható fel, ha egy-egy heti időközben végzett két bakteriológiai vizsgálata negatív eredménnyel jár. A tífuszon átesettek 1%-a azonban félév múlva is változatlanul üríti a bacillusokat és ezek többnyire, egész életükön át, bacillusgazdák maradnak. A baeillusgazdák másik, kisebb része azokból kerül ki, akik betegségükről nem is tudtak, mivel azt oly enyhe formában állották ki. A tífusz baeillusgazdák számát hazánkban kerekszámban legalább 10.000-re becsülhetjük, de a bakteriológiai kutatás eredményeként közülük alig ismerünk többet ezernél. A többi nemcsak a hatósági orvos előtt ismeretlen, de önmaga sem sejtheti azt, hogy másokra veszélyes kórokozókat hordoz és életmódjának alakulása szerint közvetlen érintkezéssel, székletével, vizeletével, vagy ezeknek szennyvízbe kerülésével állandóan veszélyezteti embertársait. Egyetlenegy országot sem ismerünk, amelyben a bacillusgazdákat tökéletesebben felkutatták volna, mint MagyarYízüffyi Közlemények. 2