Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)
1-2. szám - III. Tomcsik József dr.: A csatornázás és szennyvízkezelés közegészségügyi jelentősége
18 DK . TOMCS1K JÓZSEF országon. Ha pedig ennek ellenére is a fertőző forrást e tekintetben csak tört részében ismerjük, megérthetjük, hogy a tífusz és általában az enteralis fertőző betegségek ellen gyökerében csak a tisztaság szabályainak betartásával és a környezetegészségügy javításával védekezhetünk. De megérthetjük azt is, hogy a fertőző betegségek szétszórt előfordulása esetében, különösen faluhelyen, miért nehéz a fertőző forrásoknak és a fertőzés útjainak felkutatása. Olyan helyen, ahol különösen alaposan tanulmányozták a tífusz terjedési útját, például a mezőkövesdi járásban, Johan és Ralovich jelentése szerint, a fertőzéseknek legfeljebb 43%-áról tudták kideríteni, hogy közvetlen érintkezés folytán terjedt, míg a többi ismeretlen arányban oszlott meg a szennyvíz-ivóvíz, tej, egyéb élelmiszer és a legyek útján továbbított fertőzések között. Hogy az utóbbi csoportba tartozó — közvetett — fertőzési utak egymás között hogyan oszlanak meg gyakoriságuk szempontjából, országos viszonylatban nem tudjuk. Biztosra vehetjük, hogy a közvetett és közvetlen fertőzés viszonya más a falukban, mint a városokban. Sőt azt is feltételezhetjük, hogy városokban több a közvetett fertőzés. A közvetett fertőzés csoport jában azonban feltétlenül a helyi viszonyok szabják meg, hogy milyen mértékben játszik szerepet a szennyvízelvezetés, a tejellátás módja, a légykérdés stb. Hosszú időn át folytatott, szorgos járványügyi munka is csak néhány városunkban derítette fel kellő alapossággal ezt a kérdést. Az alábbiakban két legnagyobb vidéki városunk, Debrecen és Szeged járványügyi helyzetét ismertetjük, különös tekintettel a szennyvíz kérdésére. Debrecen városában Linhardt 1933. évi közlése szerint 79.088 folyóméter úsztatórendszerű csatornahálózat épült ki. A szennyvizet földmedencékben ülepítik. Az ülepített iszapot szántóföldek trágyázására, a visszamaradt folyékony szennyvizet rétek öntözésére használják fel. Jeney 1935-ben írta le a debreceni csatornarendszer közegészségügyi szempontból kifogásolható hiányosságait. E szerint a csatorna az István-út és a Szoboszlai-út határán nyilttá válik és így halad mintegy másfél km hosszúságban gyéren lakott területen át a szennyvízderítő telepig. Közben keresztezi az országútat és a vasúti pályatestet. A nyitott csatorna lépcsős lejáratokon könnyen megközelíthető. Ezeken a helyeken, különösen felhőszakadások után, amikor a csatorna bővizű, a környék gyermekeit lehet látni, amint halásznak, tárgyakat fogdosnak ki. Az Egyetemi Közegészségtani Intézet a szennyvízcsatorna 47 bakteriológiai vizsgálata során 9 esetben tífusz, 3 esetben paratífusz bacillusokat tenyésztett ki. Jeney már ekkor rámutatott arra, hogy a szennyvízcsatornának ez a szakasza a tífusz terjedésében szerepet játszhat. Erre utalt az is, hogy a környékbeli lakosság között a gyermekek sorában aránylag sok tífusz fordult elő. További lehetőséget látott a fertőzés terjedésére azáltal, hogy a bolgár kertészetek egy része szüretien és derítetlen szenny vizet használt öntözésre. Egy esetben a kertészet szennyvízelárasztása után három óra múlva a kertészeti termékek mosófolyadékában is ki tudta mutatni a paratífusz bacillust. Jeney közlését 1936-ban Károssá— Pfeiffer és Réthv erősítették meg, akik a csatornarendszer egyéb hiányosságaira is rámutattak. A városi csatornahálózat elégtelensége miatt záporok után a szennyvíz pincehelyiségeket árasztott el. E miatt az év folyamán 141 esetben hívták segítségül a városi tűzoltóságot. Összesen 29 tífusz eset volt erre a körülményre visszavezethető. Tanulmányaik szerint az 1936. év folyamán a városban előfordult tífuszesetek 22'3%-át közvetlen fertőzés
