Vízügyi Közlemények, 1942 (24. évfolyam)

1-2. szám - XII. Maucha Rezső dr.: A szennyvíz és a vízfolyások

A SZENNYVÍZ ÉS A VÍZFOLYÁSOK 119 rothadó szervesanyag kerül valamely befogadóba, annál távolabb áll a telítettségtől a víz ama oxigéntartalma, amely körül, mint egyensúlyhelyzet körül a kilengések történnek. Viszont minél kisebb a telítettségi fok, vagyis minél inkább távolodik annak értéke 100%-tól, annál könnyebben bekövetkezhetik az egyensúlyhelyzet felborulása, a tapasztalat szerint, ennek valószínűsége legnagyobb, ha a telítési fok 50% alá esik. 50%-nál nagyobb telítési fok esetén az anaerob rothadás csak rendkívüli esetekben, pl. hóval borított jégtakaró alatt szokott bekövetkezni, amikor a fény hiánya miatt a produeensek oxigéntermelése szünetel. Ezek a megfontolások módot adnak arra, hogy a befogadók szennyvízzel való megterhelésének határát adott esetben előre kiszámíthassuk. Evégből csak a szennyvízben élő reducensek időegységre vonatkoztatott oxigénszükségletét, vagyis a szennyvíz biokémiai oxigénigényét (biochemical oxigén demand) és a befogadó vizének időegységre vonatkoztatott oxigénfelvételét kell ismernünk, mert az elmondottak alapján addig nem következik be az egyensúlyhelyzet felborulása, vagyis az anaerob rothadás, amíg e két egymással ellentétes irányú tényező egyenlő értékű, mert ekkor kialakul a statinär állapot, vagyis a víz oldott oxigéntartalma egy meghatározott állandó oxigéntartalom körül ingadozik. Fontos azonban, hogy ez az állandó oxigéntartalom a telítési tartalom 50%-a alá soha se süllyedjen. A biokémiai oxigénszükséglet fogalmát az amerikai szakemberek e század elején (1914) vezették be. (14) Meg kell jegyeznünk, hogy e módszert oxigénemésztés néven Winkler Lajos már a mult század nyolcvanas éveiben alkalmazta a vízminták szennyezett voltának megállapításánál és ajánlotta azt Fodor Józsefnek, a kiváló magyar közegészségtani professzornak a víz higiéniai vizsgálatánál leendő alkalmazás végett. Az irodalomba mégis német szakember, Spitta (1900) (13) vizsgálatai útján került e módszer Saiterstoffzelirung néven. Ennek a módszernek lényege abban áll, hogy a befogadóból merített vízből egyidejűleg két oxigénpróbát merítünk. Az egyik palack tartalmához azonnal hozzáadjuk a Winkler-féle oxigénmeghatározó módszernél (19) alkalmazott reagenseket (Mn CL, és NaOH), hogy a víz oldott oxigéntartalmát megkössük, a másik próbát ellenben a laboratóriumba szállítjuk és ott fénytől elzárva 20 C° hőmérsékletre beállított termosztátban tartjuk 24, vagy 48 óráig és az oxigéntartalmat csak ezen idő elteltével határozzuk meg Winkler módszerével. A két oxigénmeghatározásnál kapott és az 1 liter vízmennyiségre számított értékek különbsége adja a vízminta biokémiai oxigénemésztését 24, illetőleg 48 óra alatt. Ez az érték magában foglalja a reducensek, kozumensek, sőt a produeensek oxigénfogyasztását is, mert a fény hatása ki volt zárva az ú. n. emésztési idő alatt. Ha a próbát világos helyen tartanok, akkor a produeensek tevékenysége folytán esetleg az oxigéntartalom gyarapodását észlelnők, ezért a vízpróbát tartalmazó palackot a mintavétel után a fénytől azonnal el kell zárni és ilyen állapotban kell azt a laboratóriumba is juttatni. Az amerikaiak lényegileg hasonló módon határozzák meg a befogadó víz és a szennyvíz biokémiai oxigénigényét azzal a különbséggel, hogy nem a 24, illetőleg 48 órai oxigénemésztést mérik meg, hanem 5 napig tartják a próbát sötétben 2(f -ra beállított termosztátban. Ha erősebben szennyezett befogadóból eredő vízmintáról, vagy szennyvízről van szó, akkor a vizsgálandó vizet hígítani kell, mert a víz oxigéntartalma már 5 napnál rövidebb idő alatt elfogyna és így az oxigénfogyasztás