Vízügyi Közlemények, 1941 (23. évfolyam)

1-2. szám - I. Trummer Árpád: Az idei országos árvíz

10 TRTJMMER ÁRPÁD előzése, a vizek rendezése és fékentartása sokszorosan nehezebb feladat, mint a háború előtt volt. Hozzájárul ehhez, hogy a mezőgazdaság természetes és kívánatos fejlődése a fölös vizek tározására alkalmas területeket mind szűkebbre szorította össze és a korszerű termelés a víz okozta károk iránt sokkal érzékenyebb, mint a hajdani külterjes gazdálkodási mód. A mult század első felében, a vízrendezési munkák megindulása előtt, a DunaTisza völgyének alacsonyabb része vízerekkel átszőtt, mocsaras terület volt.. A magyar nemzet, a mult század közepétől kezdve, óriási munkát hajtott, végre a Duna, Tisza és nagyobb mellékfolyói rendezésével. A folyók mentén 7200 km hosszú árvédelmi töltés épült és ezekkel kereken 63 millió kat. holdnyi terület mentesült az árvízkároktól. A talajszintnél magasabb árvizek ellen kétoldali töltések védték a megszaporodó népesség részére szükséges termőföldeket, melyeken gyorsan megindult a rendszeres gazdasági termelés. A megfékezett vizek azonban nem nyugodtak bele az ember beavatkozásába és igyekeznek visszafoglalni ősi birodalmukat. Ez ellen van megszervezve az űrvédelem. Kezdetben a vizek ereje könnyebben győzedelmeskedett és gyakrabban voltak töltésszakadások. Az ember fölvette a harcot és a töltések méreteinek növelésével a biztonságot annyira fokozta, hogy ma már olyan kivételes magasságú árvíznél is, mint az idei, csak elvétve következtek be gátszakadások. Ez a magyar árvédelem jóságát bizonyítja. Ezt igazolja az is, hogy az idei árvíz déli szomszédainknál több helyen okozott nagyobb gátszakadást és nagy városok, mint Belgrád és Újvidék, súlyos károkat szenvedtek. A gátak közé szorított elem, a víz, a töltések megépítése után új ellenségként hátulról jelentkezett. Az ármentesített területen összegyűlő csapadékvizek, melyeket hajdanában az erek és lápok fogadtak magukba, természetes útjukat követve, a töltések felé törekedtek. Ezeknek a napjainkban sokat emlegetett belvizeknek a lefolyását azonban megakadályozták a folyók töltései. Ezért a természetes mélyedések helyén a töltésekbe zsilipeket építettek be, amelyeken keresztül az összegyűlt víz levezethető volt. Mihelyt a folyó vízállása magasabbra emelkedett, mint a védett terület, a zsilipeket le kellett zárni. Kezdetben, amíg a területek nagyrésze legelő és kaszáló volt, a zsilipek lezárása után visszamaradó és a termőföldeken elterülő vizek nem okoztak nagyobb kárt. A szántóföldi termelés elterjedésével azonban ezek a vizek, ha az árvíz hoszszasabban tartott, a mezőgazdaság munkáját hátráltatták és jövedelmezőségét csökkentették. Társulataink ekkor tértek át a rendszeres belvízlevezetésre. Kiterjedt csatornahálózatok és szivattyútelepek épültek azzal a rendeltetéssel, hogy lezárt zsilipnél a vizeket mesterségesen emeljék át a folyóba és a termőföldeket így vízmentesítsék. Hazánkban ma 20.000 km hosszú belvízcsatornahálózat és 173 szivatytyútelep van. Az utóbbiakkal másodpercenként 246 m

3 vizet tudunk átemelni a folyókba. A belvízrendezés annál jobb, minél gyorsabban lehet a vizeket a földekről levezetni. Ha azonban a várható legnagyobb vízmennyiséggel és rövid lefolyási idővel számolunk, igen nagyméretű csatornák és nagyteljesítményű szivattyútelepek kellenek. Ez a megoldás természetesen költséges és felülmúlja az érdekeltség anyagi erejét. Ez megalkuvásra vezetett. A csatornák leginkább csak az átlagos