Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

ÁRMENTESÍTÉS EIN К FEJLŐDÉSE 69 X. Az árinentesítések fejlődése a kiegyezéstől a trianoni békéig. A nemzetünk szerencsétlen szabadságharcát követő elnyomatásnak 18 esztendeje alatt a magyarság rendkívül sokat alkotott az ármentesítési munkálatok terén. A Tisza völgyében nagyrészt már elkészültek, a Duna mentén pedig építés alatt állottak azok a védővonalak, amelyek nagykiterjedésű öblözeteket oltalmaztak. Széchényi tervei nagy léptekkel haladtak a megvalósulás felé. A szabadságfosztás keserű évei fiatal vízitársulataink életére is rányomták bélyegüket. Az 1850 június 16-án kelt császári rendelet hatályon kívül helyezte a tiszavölgyi társulatok alapszabályait, amelyekből nagyrészt csak a társulatokat terhelő kötelezettségeket tartotta meg. Az évekkel később, 1856 október 9-én kelt kormányhatósági rendelet részletesen foglalkozott a Tiszaszabályozás ügyével kapcsolatos összes kérdésekkel. A vízitársulatokat rendeletekkel kormányozták, ügyeiket csak felsőbb utasítások alapján intézhették, szinte állami hivatalokká váltak. Habár ez az irányzat nem felelt meg Széchényi elgondolásainak, a vízitársulatok korlátozott működése számos olyan, a gyakorlati élet által igazolt, tapasztalatot nyújtott az utódoknak, amelyek később nagyon hasznosak lettek. Az 1867. évi kiegyezés utáni légkörben a társulati élet szabadabb fejlődésnek indulhatott. Vízitársulataink visszanyerték rendelkezési jogukat és saját jól felfogott érdekeiknek megfelelően folytathatták működésüket, de ennek bizonyos mértékű szemmeltartására kormánybiztosság került föléjük. Az államhatalom ellenőrzése, sőt az ügyvitelbe való beleszólása, helyesnek mutatkozott eddig is, mert a társulati érdek nem mindig egyezett az ártéri érdekeltekével, amint azt pl. a belvizek ügyének a társulatok által az első évtizedekben történt kezelése is mutatta. A túlzott szabadság és a helyi érdekek előtérbe tolása az ármentesítés egyetemes érdekeinek igen sokat árthatott és sajnos ártott is. Pl. a védővonalak helytelen kiépítése, amire még bővebben ki fogunk térni, ma már csak nagy költséggel helyesbíthető, akkoriban azonban néhány célszerű rendelkezés könnyen megfelelő irányba terelhette volna az egész kérdést. A vízitársulatok működését és szervezetét első ízben az 1871. évi XXXIX. t.-c. szabályozta. Kimondotta a törvény, hogy önmagukban zárt árteret képező folyómenti öblözetek és szigetek birtokosai ármentesítő társulatok alakítására jogosultak. Ez azonban nemcsak közakarattal, hanem a területileg kisebbségben lévő ellenzők akaratával szemben is kimondható. A társulatoknak önrendelkezési joguk van. de a törvény felügyeleti jogot biztosít annak a törvényhatóságnak, amelynek területén a társulat működik. Előírja a társulat tisztikarának összetételét és ügyvitelét. A társulat védőműveinek megépítését miniszteri engedélyhez köti a törvény és ennek megadásai szabályszerű engedélyezési eljáráshoz fűzi, hogy az érdekeltek észrevételeit figyelembe lehessen venni. Az ártéri járulékot a birtokkal járó olyan tehernek nyilvánítja, amely az országos törvényhatósági és községi adóhátralékok kivételével minden más követelést megelőz. A védőgátak építése terén az 1850-es évek árvizei után mutatkozó fellendülés a bekövetkezett szárazabb évek alatt erősen visszaesett. A 60-as évek rendkívüli csapadékszegénysége és az állandó alacsony vízállások a könnyen feledő embereket