Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

1. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon. (Első rész)

68 BABOS Z.—MAYEK L. jegyzések szerint pusztító szárazságok akkor is voltak, amikor hazánkban még a mocsárvilág pompázott és az óriási posványok aszályos időkben akkor is kiszáradtak. Hogy a szakszerű és szakszerűtlen vélemények áldatlan harca még érdekesebb legyen, pár év múlva, 1869 után rendkívül csapadékos esztendők következtek, mire rögtön elhallgattak a kiszárítás hangoztatásával. Ellenben azt találták ki, hogy a szüntelen esőzések következtében víz alá került nagykiterjedésű területek károsodása egyedül az árvédekezés terhére Írandó, mert a töltések közé fogott folyók árvizei nem tudnak elég helyet találni és így a gátak alatt, a földben keresnek utat régi árterületük felé, hol ismét a felszínre emelkednek és óriási tavakat alkotnak. így kísért a közvéleményben a kiszárítás gondolata és az árvédelem kárhoztatása azóta is aszerint, hogy az időjárás szeszélye kevés, vagy sok csapadékot ad.

1 Visszatekintve az elmondottakra, megállapíthatjuk, hogy a gróf Széchényi István kezdeményezésére megindult ármentesítési munkálatok nyomán országos jelentőségű, igen nagyértékű eredmények születtek. Míg 1850-ben a számszerűen is kimutatható árvédelmi töltések hossza a Duna-völgyben 526, a Tiszavölgyben 776, összesen tehát 1.302 km volt, 1870-ig ez a szám a Duna-völgyében 930, a Tisza-völgyben pedig 2.410, összesen tehát 3340 km-re emelkedett ! Ezekkel a munkálatokkal 1870-ig 3,371.000 kat. hold árterületet zártak el a pusztító árvizek elől. Különösen szembeszökő az eredmény a Tisza völgyében, ahol az 1850. évi 840.000 kat. holddal szemben 1870-ben már 2,360.000 kat. hold volt a mentesített ártér. A Tiszaszabályozás során a kiegyezésig 110 átvágást emeltek ki 133-6 km hosszban, miáltal a Tisza rendkívül kanyargós folyását 484-9 km-rel rövidítették meg. Ez a munka egymagában 10 millió forintot emésztett fel. Értékét még csak emeli az a körülmény, hogy végrehajtása állandóan igen nagy nehézségekbe ütközött és csaknem örökös pénzhiány fenyegetett, pedig ez a múltban már nem egy sokatígérő vízimunkálatot borított föl. Bármennyire elismerésreméltó és sikeres volt a tiszai vízitársulatok működése, azt tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az akkoriban igen változatos méretekkel épített védőgátak távolról sem nyújtották a mentesített ártereknek azt a biztonságot, amelyre napjainkban igényt tartunk. Erre mutat az a számos gátszakadás, amely több esetben erősen megrendítette az embereknek az árvédelmi munkálatokba vetett bizalmát és nagyon próbára tette az ártéri érdekeltek anyagi áldozatkészségét. Ilyen körülmények között nem is lehettek az akkori idők arra alkalmasak, hogy az érdekelteket vízitársulatokba való önkéntes tömörülésre buzdítsák. Kitűnik ez abból is, hogy amíg a kiegyezéskor a Tisza völgyében már a vízitársulatok egész sorozata tevékenykedett, a Duna mentén mindössze csak két vízrendező társulatot találunk és ezek is még a Tiszaszabályozás megindítása előtt alakultak : 1810-ben a Nádorcsatorna Társulat, 1837-ben pedig a Paksi Armentesítő Társulat. Hogy első vízitársulataink a sanyarú viszonyok között is derekasan megállták helyüket, éppen életrevalóságukat bizonyította. Nyugodtan reájuk lehetett bízni azoknak a nagyszabású feladatoknak elvégzését, amelyek az ármentesítések terén még mindig megoldásra vártak. 1 Trümmer Árpád : A Tiszántúl öntözése. (A m. kir. földmívelésügyi minisztérium kiadványa. Budapest, 1937.)