Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)

ÁBJVIENTESÍTÉSEINK FEJLŐDÉSE 279 zetesen egymás felett álló gátsorozatokkal igyekeztek a vizet tárolni, hogy függetleníthessék magukat a vízjárás szeszélyeitől. Említettük, hogy a selmeci bányászat mekkora fellendülését eredményezte a vizienergiának megfelelő gépi berendezéssel való felhasználása. Hogy mennyire fontos és nagyjelentőségű volt egy régi vízimalom jogosítvány, abból is kitűnik, hogy még az 1885. évi vízjogi törvény szerint sem szüntethetők meg, sőt akkor is alig lehet hozzájuk nyúlni, ha idegen érdekeket károsan érintenek. Elképzelhető, hogy mily nehéz volt ellenük fellépni abban az időben, mikor velük még földesúri jogok is párosultak. Uralmukat csak a gőzgép térhódítása törte meg. A természeti erők szabad játékának és a rövidlátó emberi közreműködésnek hatására hazánkban az évszázadok múlásával egyre inkább romlottak a mélyföldeken uralkodó állapotok. Nem túlzás, lia azt állítjuk, hogy történelmünk ezer esztendejének első — jelentősen nagyobb — részében Magyarország mocsárvilágának terjedelme nem csökkent, hanem inkább növekedett. A nagyfelületű vizek és a híres sártenger, amely ősztől tavaszig minden évben lehetetlenné vagy kockázatossá tett minden közlekedést annyira sajátosságává váltak a magyar életnek, hogy még íróink egykorú műveiben is sokszor szerephez jutottak, a síkvidékek távlataihoz szokott magyarság életével összeforrottak első letelepedésétől napjainkig. Fajtánk elválaszthatatlan az Alföldtől, melyhez lelkivilága, sorsa, minden időben széttéphetetlen szálakkal fűződik. Miként a múltban a magyarság letelepedésének határvonala csaknem egybeesett az erdőterületek szélével, még ma is tapasztalható a dombvidékektől és erdős területektől (Pilis, Vértes, nyugati határhegyek) való idegenkedés. A mélyföldeken s az ártereken letelepedett magyarság életében szükségszerűen nagy szerepet játszott a lakóhelye közelében levő mocsárvilág, ami kitűnik abból is, hogy nyelvünk a vizenyősség különböző fokozatainak, árnyalatainak megnevezésében nagyon gazdag. (Totyogó, vízállás, síkvíz, láp, zsombék, nádas, mocsár, lapály, lapos, hany, lotyogó, kopolya, semlye, pocséta, ingovány, szotyogó stb.) Történelmünk első évszázadai alatt a mocsaras, árvízjárta pusztaságok nem zavarták elődeinket ; föld volt elég. A fennmaradt feljegyzések szerint az ártéri területek holdja legfeljebb néhány birkát ért. Sok szántóra nem volt szükség, mert főszerepet az állattenyésztés játszotta. Ha valahol kimerült a föld termőereje, felhagytak művelésével, a rablógazdálkodás általános volt. Változás csak a török uralom után következett be. A XVIII. században fellépő rendkívüli világgazdasági fellendülés és az erőteljes népszaporodás, megindította a földek értékemelkedését. A növekedő élelmiszerszükségletet csak újabb földterületek megművelésével lehetett biztosítani. Ugyanerre vezetett a terményértékesítési lehetőségek nagymértékű javxüása is, amely a nemzetközi kereskedelem fellendülésének volt a következménye. Először a legelőket törték fel, majd ennek hátrányait érezve, megkezdték az óriási ártéri és síkvidéki erdőségek kiirtását, gyógyíthatatlan sebeket ütve ezzel az Alföldön. A vizenyős területekre eleinte még senki sem gondolt. Egykori feljegyzés szerint a mult század elején a pestmegyei Sárközben egy kenyérért egy hold földet lehetett kapni. A fejlődés kérlelhetetlen folyamata azonban kényszerítő erővel fordította a közfigyelmet a parlagon heverő óriási földterületekre, melyeknek a gabonatermelés szolgálatába állítása elodázhatatlan nemzeti érdek kezdett lenni.