Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)

2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)

240 BABOS Z. MAYER L. vízitársulatok által fenntartott hidak száma 2119-re emelkedett. Ezekből az adatokból fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy az ármentesítő munkálatok nyomán fellépett új kérdés, a belvízrendezések ügye már eddig is mily nagy munkateljesítmény és pénzáldozat lerovására kényszerítette vízitársulatainkon keresztül az érdekelt birtokosokat. Feltűnő változást tapasztalhatunk a XIX. század végén a zsilipek építése terén. Az először alkalmazott állózsilipek nem váltak be. A Duna és főleg a Tisza mentén előforduló, alapozás szempontjából gyakran kedvezőtlen altalajok (folyós homok, iszap stb.) az építéskor fellazultak, majd kiüregelődések keletkeztek s így a zsilipek összerepedeztek, némelykor pedig be is dőltek. Következésképen a múltban nem egyszer találkozunk olyan árvízkárokkal, amelyek zsilipbedőlésből keletkeztek. Példakép megemlítjük, hogy a felsőszabolcsi ártéren a paszabi zsilip 1861-ben történt összeomlását 13.595 kat. hold pusztulása követte. Néhány évvel később, 1864-ben ugyanezen az ártéren a halászi és tiszaberceli zsilip dőlt be. Utóbbi átépítése után, 1868-ban ismét beszakadt és az ártérre betóduló víz 18.179 kat. holdat öntött el. A zsilipek bedőlésével kapcsolatban előfordult árvízkárok között legemlékezetesebb a Körös-Tisza-Marosi Ármentesítő Társulat kistiszai zsilipjének 1887-ben történt beszakadása, melynek következtében az ár 70 m hosszban elsodorta a védőgátat és 31.000 kat. holdat borított el. A Duna mellett is előfordultak ilyen szerencsétlenségek, így például 1897-ben a Margitta-szigeti ártéren 8200 kat. holdat öntött el a vízáradat a bajai zsilip beszakadása miatt. A súlyos károk árán szerzett tapasztalatok vezettek a nehéz állózsilipek helyett a sokkal könnyebb, tehát a silány altalajra kisebb nyomással nehezedő csőzsilipek építésére. Ezeket nagy hosszúságuk miatt nehezebben tudja alámosni vagy megkerülni a víz. Veszélyes, egyenlőtlen ülepedések és kiüregelések — mint azt a gyakorlat is igazolta — ritkábban fordultak elő ezeknél a zsilipeknél. Megbízhatóságuknak tudható be, hogy a nyílt állózsilipekkel szemben igen nagy teret hódítottak és ma már csaknem kizárólag ezt a rendszert alkalmazzák. (5., 6. ábrák műmelléklet.) A belvízi szivattyútelepek építésével kapcsolatban megemlékezhetünk egy érdekes újításról. A Bocsár-tiszahegyesi Lecsapoló Társulat 1888-ban felépített sirini szivattyútelepénél, amely a Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat tiszabalparti töltése mellett létesült, kis vízállásnál a belvizek vezetésére szolgáló csőzsilipet olymódon építették meg, hogy az árvizek alkalmával egyúttal a szivattyúk nyomócsöveként is szerepeljen. Ez a rendszer jól bevált és általánosan elterjedt, jóllehet, a Rezsőházai (Rudolfsgnádi) Ármentesítő Társulat ilyen elrendezésű szivattyútelepének 1907 május 25-én történt beszakadása fokozott óvatosságra intett. A rezsőházai csőzsilip beomlása nyomán a víz 180 m hosszban elsodorta a védőtöltést és a Duna elöntötte a társulat 14.400 kat. hold kiterjedésű árterét. E szerencsétlenség óta a társulatok még fokozottabb körültekintéssel építették a csőzsilipeket és a szivattyútelepeket s azóta ilyen természetű gátszakadás nem is fordult elő. Századunk elején, a világháború kitöréséig terjedő időszakban országszerte gyors ütemben folytak a belvízrendezési munkálatok. A Tisza mentén, különösen a Bodrogközi, a Heves-Szolnok-Jászvidéki, Középtiszai, Csongrád-Sövényházi és a Körös-Tisza-Marosi Ármentesítő Társulat munká-