Vízügyi Közlemények, 1939 (21. évfolyam)
2. szám - III. Babos Zoltán-Mayer László: Az ármentesítések, belvízrendezések és lecsapolások fejlődése Magyarországon (Második rész)
ÁRMENTESÍTÉSEINK FEJLŐDÉSE 231 az ungmegyei Szenna- és Blatta-mocsár lecsapolása volt 1880—91-ben. Mindkettő az Ung és Labore között, összesen 15.579 kat. holdon terült el, amelyből több mint 5 ezer kat. hold állandóan víz alatt állott. A 94 km hosszban megépített csatornahálózat pár év alatt mindkét posvány vizét levezette az Ungba. Ezáltal nemcsak a mezőgazdaság jutott értékes területekhez, hanem a környéken lévő 26 község egészségügyi állapotai is megjavultak. Egyidejűleg 1883—84-ben lecsapolták a közeli Mokcsa- és Pallakcsa-tó posványát is. E medencék elláposodását ugyancsak a kellő méretű levezető medrek hiánya okozta. Megemlíthetjük még az ugocsamegyei Batár-patak mentén fekvő mocsaraknak 1883—89-ben és a Turc-patak nagy hordaléka miatt elposványosodott környékének 1891—95-ben történt lecsapolását. A kisalföldi lecsapolások csak a kilencvenes években indultak meg. A legjelentékenyebb munka Nyitra megyében a Dudvág völgyének rendezése volt. Nagyobb területek megművelését biztosította a pozsonymegyei Feketevíz és Vármegye-csatorna 1893—95-ben és a hontmegyei Búr-patak árterületének 1900—02-ben végrehajtott rendezése, valamint a Sur-mocsár 1897—98-ban történt lecsapolása. A lecsapolások eme korszakának egyik figyelemreméltó és küzdelmes munkálata a nyírvidéki mocsarak levezetése volt. A nyírségi, nagyrészt diluviális eredetű homokdombok között a régmúltban az északi szél számos, egymással csaknem párhuzamos völgyeletet vájt ki, melyekben a csapadékvizek szabad lefolyást találtak. A völgyek igen kis esése — a déli oldalon átlag 1 ezrelék — a homokhordalékkal és a medrek elhanyagolásával párosulva csakhamar teljes elmocsarasodást idézett elő. Ezt a folyamatot még csak siettette az a számos mederelzárás, amelyeket idők folyamán az alacsonyabb fekvésű árterek védelmére létesítettek. A feljegyzések szerint pl. egyedül a déli oldalon 84 ilyen keresztgát volt. Mint a VII. fejezetben említettük, a Nyírség északi irányban lejtő völgyeiben már ámult század elején készültek árkolások, amelyek utóbb, fenntartás hiányában, nagyrészt elpusztultak. Az egyre jobban terjedő mocsarasodás és a tűrhetetlenné váló közegészségügyi állapotok nyomására 1881-ben az északi, 1896-ban pedig a déli oldalon indult meg a völgyeletek lecsapolása. A felsőszabolcsi tiszai ártér felé lejtő területek érdekeltjeiből alakult Nyírvízszabályozó Társulat egy évtized alatt több mint 740 km hosszú csatornahálózatot épített , amely a csapadékvizeket az időközben létesített Lónyai-csatornábavezette le. Ezzel a társulat 54.700 kat. hold kiterjedésű olyan árterületet mentett meg a kultúrának, amely eddig a mocsarak és posvány ok birodalmához tartozott. 1 A nyírségi dombok déli oldalán megalakult Alsónyírvízszabályozó Társulat 1896-ban kezdte meg 23.500 kat. hold kiterjedésű árterületének lecsapolását és két év alatt Szabolcs és Hajdú megyékben 207 km vízlevezető csatornát létesített. A Tiszántúlon végzett többi rendkívül eredményes vízrendező munkálatok, az árvédelmi töltések megépítése óta, már a belvízrendezések körébe tartoztak, ezért róluk a XIII. és XV. fejezetben emlékezünk meg. Itt csak a Csanád, Csongrád és Békés vármegyék területét érintő Szárazér rendezését említjük fel. A ménesgyoroki hegyekből lefutó vizek által táplált Szárazér kiöntései egészen a Tiszáig számos posvány és mocsár keletkezését okozták, ami a Maros jobbpartján több mint 1 Imre János: A Nyírvíz szabályozó társulat története 1879—1929. (A Nyírvíz Szabályozó Társulat kiadása.)
