Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

1. szám - dr. Lászlóffy Woldemár: Az 1838-i árvíz és a Duna szabályozása

47 14-én reggel о óra tájban a tábori kórháznál (a mai dunaparti teherpályaudvar területén) a soroksári gát is átszakadt és az egykori pesti Dunaág medrében épült Ferencváros percek alatt víz alá került. Pest külvárosai, a Teréz-, József- és Ferencváros akkoriban túlnyomórészt földszintes vályogházakból állottak. A padlásokra és háztetőkre menekült lakosság helyzete hamarosan kétségbeejtővé vált, mert az elázott viskók jórésze beomlással fenyegetett. Az utcák már az éjszaka folyamán benépesültek csónakokkal és dereglyékkel. Reggel felé, a víz által sarkaikból kiemelt kerítéskapuk, hirtelenében összeácsolt tutajok, mosóteknők és más vizijárművek szegődtek melléjük. Megindult a mentés (2. kép). Déryné írja : „A víz nőttön nőtt. Már tüzet sem rakhattunk, elfelejtettük a. fát fölhozni a pincéből. Rágtuk a száraz kenyeret s ami volt. Inni való víz egy csepp se volt. •Jött egy csolnak. Ordítoztunk reá : ,, Vegyen föl." „Tíz új forint egy személyért" kiálta föl. „Nekem nincs pénzem", mondám. A színésznek a hó közepe táján már lapos az erszénye . . . Pénzem nem lévén, összekötöttem egy pár ezüst evőeszközömet, spárgára kötöttem, ott himbáltam le az ablakon, ha láttam egy csónakot jönni. Ordítoztam : ,,Jöjjön ide csónak ! odaadom az ezüstöt." Alkalmasint keveslették, rám sem hallgattak ! Egyszerre csak azt veszem észre, hogy már úgy elrekedtem, hogy beszélni se tudtam ..." A fékevesztett ár három oldalról ömlött a városba. Délben már az addig menedékül szolgáló terézvárosi plébániatemplomba is betört a víz (3. kép). A felülről érkező víz, amely a torlaszok alatt nem tudott lefolyni, a város felé vette útját. Ennek következtében az áradás üteme lelassult, és amíg a város másfél napon keresztül, mint valamely tires tartály nyelte a roppant víztömeget, a vízállás közel állandó szinten maradt. Közben már a második éjszaka borult az árvízsujtotta városra. A reggel elkezdődött házbeomlások egész éjjel kísérteties dübörgéssel folytatódtak. Wesselényi Miklós báró, aki emberfeletti munkájával kb. 600 életet mentett meg, írja naplójában :

7 „Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna ; s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni ; honnan jött, hol volt, s hova igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elöl, hol hátmögül, hol oldalfelül omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időrőlidőre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségérti már rekedt könyörgéseit. (Este) tíz órakor szálltam megint vízre s a rémületek jelenetei közé. . . Előbb a legtávolabbi jajok felé törtünk s így a közelebb esdeklők mellett irgalom nélkül el kellett mennünk ; de ama távollevőknek is többnyire csak részeit lehetett elhozni ; a végveszély félelmi közt hátramaradóknak gyakran becsületszavamat adtam, hogy semmi el nem távoztathat hozzájok visszatérésemtől s ez adott szó lehetetlenné tette visszatérő utamban másokra s a legmegszorullabbakra is hallgatni . . . 7 Báró Wesselényi Miklós „Az árvízi hajós" naplója. Magyar irodalmi ritkaságok. Szerkeszti Vajthó László. 40. szám. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1938.