Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

4. szám - Luigi Miliani: Az egységes folyószabályozás alapelvei

411 tétes hatású megoldásokra vezettek, majdnem mindig észszerűtlen és elégtelen műszaki intézkedéseket fogadván el a folyók szabályozására. És itt meg kell mondanom, az én igen tisztelt hallgatóimnak, hogy ilyen rövid előadásban nem is merek gondolni mindazokra a problémákra, amelyek többé vagy kevésbbé ma is élénken foglalkoztatják a világ minden államát. Előadásomat kizárólag arra kell korlátoznom, ami ezen a téren nálumk Olaszországban történt. A más országbeli ugyanilyen bajoktól szenvedő folyókkal való összehasonlítás azonban esetleg arra vezethet, hogy ezeket valamennyit hasonló eljárással lehet megjavítani, mindenkor szem előtt tartva Leonardo da Vincinek, ennek a mindeneket felülmúló hatalmas elmének alapvető gondolatait. Éppen ezért rátérve most már előadásom tárgyára, megemlítem, hogy a folyóknak, elsősorban a venetói folyóknak árvizei ellen való védekezés érdekében a követendő alapelvek felől folytatott vitatkozások után — hamarosan megindultak az első lépések, ezek azonban a tapasztalat hiánya folytán egyszersmind az első tévedésekre is vezettek. Egészen természetes volt, hogy a földeket elárasztó vizek szintmagasságához igazodva, a parti birtokosok elsősorban és azonnal arra gondoltak, hogy töltések építésével védekezzenek ; ezek azonban sajnos nem megfelelő helyeken készültek, mert a folyók ide-oda vándorló medrűek voltak és mert az emberek telhetetlensége kezdettől fogva arra törekedett, hogy a medreket minél szűkebbre szorítsa össze, hogy minél nagyobb védett s így művelhető területet kapjon, megfosztva azonban így a folyókat attól a természeti törvényekben gyökeredző joguktól, hogy t. i. a hegységek szorulataiból kiszabadulván, olyan széles medrük legyen, amelyben a sok ágra szakadó vizek meglassulhassanak, hogy az ilyen törmelékfogó medencében lerakhassák hordalékaikat. Ilyen körülmények között jelentkeztek annak a hibának a következményei, hogy a folyókat megfosztották attól a szakasztól, amely az ő ,,gyomrukat" alkotta volna, amely pedig okvetlenül szükséges, hogy meg tudja emészteni azokat a szilárd anyagokat, amelyekről az imént beszéltünk. Ne lepődjünk meg ezen a hasonlaton, hogy bátorkodtam hidraulikai kérdés tárgyalása közben „gyomorról'' beszélni, mert amint mindjárt ki fogom fejteni, határozottan hasonlatosságot lehet találni a folyók gondozása és az orvosi elnevezés között. Ha azok a kiváló műszaki erők, akik Itáliában foglalkoztak a folyók hidraulikájával, megegyezésre jutottak volna abban az alapvető kérdésben, hogy valamely vidéknek a folyók árvizei ellen való védelmezését tanulmányozva figyelembe kell venni ,,magának a folyónak az egyéniségét", figyelembe véve tehát egész folyását, születésétől a forrástól, egészen a tengerbe való ömléséig, akkor rátaláltak volna azokra az intézkedésekre, amelyek egyensúlyt teremtettek volna és így elkerülhető lett volna az a sajnálatos körülmény, hogy manapság igen költséges művekkel kell védekezni a legutóbbi két évszázad alatt felgyülemlett és hatásaikban megnövekedett vizi bajok ellen. Amikor arról van szó, hogy tanulmányokat végezzünk és azok eredményeinek alapján teendő intézkedésekre vonatkozólag javaslatokat tegyünk, akkor semmi vitának nincs helye, hanem a tényeknek kell beszélniök. Mindazonáltal nem hagyhatjuk említés nélkül azt, hogy Venetoban megoszlottak a vélemények afelől, vájjon a töltésezés-e az árvizek ellen való védekezés kérdésének „egészséges megoldása" és hogy egyáltalán hasznosak-e vagy sem a töltések a folyóknak a völgyeletből síkságra való torkolata után következő szakaszokon.