Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

4. szám - Luigi Miliani: Az egységes folyószabályozás alapelvei

412 Volt olyan is, aki azt állította, hogy az erdőírtást megakadályozva és vizeknek a hegyekben való visszatartását előmozdítva kevesebb költséggel nagyobb biztonságot lehetett volna elérni a síkság árvédelme tekintetében. Az igazságot legjobban azok az újabb folyószabályozási alapelvek közelítik meg, amelyeket 1931-ben a padovai műegyetemen volt szerencsém kifejthetni és amelyeket 30 évi megfigyelés és tanulmány eredményeire támaszkodva vezettem le mindenkor követvén Leonardo da Vinci elvét : „Véssétek az eszetekbe, hogy amikor a vizek életét akarjátok magyarázni, akkor először a tapasztalatra hallgassatok és csak azután az észokokra." Minthogy a folyók árvíztömegét nagyszámú és szövevényes összefüggésű tényező szabja meg, ezért sok-sok vízrajzi elemre vonatkozó adatot kell összegyűjteni és pedig nemcsak a folyók t orr ens jellegű szakaszáról, hanem a síkságra érkező víztömegekről is. Különös tekintettel kell lenni a fenéken görgetett hordalékra, amely váratlan veszedelmek okozója. A bőséges adatgyűjtésen kívül azonban nagyon fontos a megoldandó feladatok helyes felállítása és okszerű csoportosítása. Ezzel kapcsolatban néhány szót kall szólanom a fasiszta gondolkodásmódról. Amidőn a fasiszta eszmék diadalrajutása megmentette Itáliát, a fasizmus által bevezetett új szellem a folyók rendezése tekintetében is termékenynek bizonyult. A Du ce által hirdetett eszmék ugyanis a hidraulika területére átértelmezve itt is megmutatták gyakorlati értéküket, célszerűségüket és gazdaságos alkalmazhatásukat. A Bonifica Integrale, Mussolini nagyvonalú elgondolása a termőföld védelmére és nagyobb teljesítőképességének biztosítására vonatkozó problémák egységes alapon való megoldását célozza és mint ilyen a folyók szabályozásánál is korszerű irányelvként fogadható el a szabályozások legeredményesebb megvalósítása érdekében. A Mussolini teremtő képzeletében fogant Bonifica Integrale fogalma magában foglalja a hegyvidéki medencék szabályozását — ami egyértelmű a később folyóvá fejlődő torrens első megfékezésével —, a folyóknak a partmenti mezők árvizek ellen való védelme érdekében történő szabályozását, a mocsaras, vizenyős talajok lecsapolását és minél tökéletesebb mezőgazdasági megjavítását, a szabályozott folyók vizének a vízhiánnyal küzdő vidékek öntözése, a hajózás és vizierőnyerés javára való értékesítését. Abban a szerencsében részesülvén, hogy negyven éven át figyelemmel kísérhettem a venetóbeli vízrendezéseket és az azokra vonatkozó tanulmányokat, bátor leszek az idevonatkozó általános jellegű problémákról szólani, támaszkodva mindarra, ami e téren nálunk történt, valamint az elért eredményekre, nemkülönben azokra a tervekre, amelyeket a „fasiszta vízgazdasági politika új irányelveinek" követésével jelenleg szándékunk megvalósítani. Mielőtt a dolog lényegére rátérnék, meg kell említenem, hogy a folyók töltésezésének alapgondolatából kiindulva két irányzat is keletkezett, melyeket francia, illetőleg olasz iskola elnevezéssel illethetünk. Nem hinném, hogy bárkire nézve is sérelmes lenne annak a kijelentése, hogy Franciaország volt az első, aki a folyók árvizi kiöntései ellen való védekezésnek víz által meghágható töltések létesítése útján való módját megteremtette, ezzel azt a célt tartván szem előtt, hogy a nagy árvizi kiöntések a folyók medrének megváltozása nélkül is elkerülhetők legyenek.