Vízügyi Közlemények, 1938 (20. évfolyam)

2. szám - dr. Einwachter József: Gyakorlati példák a sodor hidraulikájából

169 alakú gáttal is próbálkoztak, sőt mozdulatlan és mozgatható gátszerkezetek egybekapcsolásával is kísérleteztek, azonban kedvező eredmény nélkül. A megfigyelések nyomban rávezettek arra, hogy a mintegy 2-6 m/mp sebességgel érkező vízfolyás oly erős sodrú, amely hozzá még kissé a jobbpart felé is irányult, hogy, jóllehet a víz színe és a gát koronája közt fennállott jelentékeny oldalirányú esés van, a víztömeg nagyrésze továbbra is a folyó medrében folyt le. Oldalirányú vízkivételnél ugyanis a vízkivételi csatornában érdemleges vízfolyás csak akkor lehet, ha az esés nagysága a folyóhoz tartozó sebességmagasságnál jóval nagyobb, különben csak az a szélső folyósáv, vagyis azok a vízszálak fognak átbukni, amelyeknek sebességmagassága a súrlódás következtében az oldalirányú eséshez viszonyítva csekély. A víz folyásából és az erre merőlegesen ható, az oldalirányú esésből származó eleven erő eredője jellemző az oldalirányú lefolyásra mind nagyság, mind irány tekintetében. Minél nagyobb az eredőnek a vízfolyás eredeti irányával alkotott szöge, annál nagyobb lesz ' az átbukó víztömeg is. A kísérletek folyamán kialakult végleges megoldás az 1. képen látható. E szerint egy terelő bukógát baloldalról a medret lefelé haladóan összeszűkíti, szinte kettéosztja, miáltal az így összeszűkített mederben a víz kénytelen rajta átbukni. E mögött tőle mintegy 3 m távolságban vele párhuzamosan van egy másik gát, a tulajdonképeni túlfolyó vagy fenékbukó. Az érkező árvízmennyiség megosztása most már olymódon megy végbe, hogy amíg 30 m

3/mp-nél kevesebb víz érkezik, a víz részben az összeszűkített mederrészben, részben a terelő gáton átbukva ugvan, mégis teljes egészében a folyó medrében marad. 30 m

3/mp-nél nagyobb tömegű árhullám levonulásánál a víz már a fenékbukón is át csaj), és oldalt az árapasztóban folyik tovább. A kimosások elkerülése végett fontos volt a gátakat úgy alakítani ki, hogy rajtuk a víz lehetőleg egyenletesen bukjék át. Ezt azáltal érték el, hogy a gátak vízfolyás szerinti felső részében a koronamagasságot 60 cm-rel vették alacsonyabbra, mint a gát alsó részében. U. i. ott, ahol a vízfolyás még nagyobb sebességgel rendelkezik, nagyobb oldalirányú esésre van szükség, mint a gát alsó végében, ahol a víz sebességéből már jócskán veszít. Hasonló elgondolások alapján a terelőgátat is az alsó végétől számított 7-75 m távolságban 1-05 m-rel alacsonyabbra vették, mintegy megszakították. Ezáltal ugyanis lehetővé vált, hogy kisebb víztömegek is az alacsonyabb gáton átbukva, a két gát közti vályún is, tehát az egész mederre elosztva, folyhassanak. Hogy a víz egyenletes lefolyása minden körülmények között biztosítva legyen, a terelőgát végében a folyó középvonalára merőlegesen mozgatható zsiliptáUákat építettek. Ezek beállításával a víz egyenletes megosztása és kifolyása elérhető. Az utófenekek végén keletkező kimosások megakadályozására mind a túlfolyónál, mind a zsilipnél Rehbock-féle fogasküszöböt alkalmaztak. Ez a példa világosan mutatja, hogy erős sodrú vízfolyásoknál a víznek oldalirányba való hirtelen kitérítése olyan feladat, amelynek megoldásához a vízfolyás természetének alapos ismerete szükséges. A kismintakísérletek alapján az árapasztó a természetben is megépült és az eddigi tapasztalatok szerint a hozzáfűzött reményeknek teljes mértékben megfelelt. 3. példa. Érdekes esetttel találkozunk az Aare-folyón épült Hagneck erőtelepnél is. (3. kép.) A felvízcsatorna, amely közvetlenül a duzzasztógát felett a jobbparton ágazik el, mp-ként 250 m

3 vizet tud levezetni. A valóságban azonban kedvező