Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - I. Fáy Andor: A magyar szikesek növényzete

440 A szárazság ellen a sziki puszta xerofita növényzete : 1. életfolyamatainak a nedvesebb évszakban való gyors lebonyolításával, 2. elpárologtató felületeinek csökkentésével, keskenyebb, kisebb levélfelületek fejlesztésével, 3. levéllemezei sodródásával, a párolgást lassító szőrképletek fejlesztésével, 4. a légnyílások erőteljes zárásával és 5. erőteljesen nedvszívó, mély vagy dúsan fejlett, a sekély talajréteget sűrűn áthálózó és magas nedvszívó képességű gyökérzettel küzd. Magyar Pál

1 vizsgálataiból tudjuk, hogy: 1. minél szikesebb a talaj, a rajta élő nem halofita növények levegőnyílásai annál kevésbbé nyitottak, 2. a talaj szikességének fokozódásával a növények tényleges víztartalma a sókívánó (halofita) növényeknél emelkedik, a nem halofitáknál pedig csökken, 3. a növények vízhiánya fajok szerint eltérő, és pedig mély gyökérzetűeknél kisebb, sekély gyökérzetűeknél nagyobb és mindig annál nagyobb, minél szikesebb a talaj és minél fiatalabb a növény, 4. a talaj nedvességkötő ereje — amelynek maximuma leginkább az összes só maximumával esik össze — a talaj szikességével rohamosan nő. Amíg a nem szikes talajok nedvességkötő ereje körülbelül 20 atm. maximális határértékig terjed, a cickafarkfélékkel elegyes veresnadrágcsenkeszgyep alatt a szikes agyagban 40 atmoszféráig, a szikiürömmel kevert veresnadrágcsenkesztársulás (asszociáció) alatt 50 atmoszféráig, végül a szikőrrel borított vakszikes felület alatt közel 60 atmoszféráig emelkedik és így csak olyan növények fejlődését engedi meg, melyek gyökérszívó ereje ezt a nedvességkötő erőt meghaladja. Egy szóval, a szikesedéssel kapcsolatos többrendbeli kedvezőtlen tenyészviszonyokkal a növényfajtáknak aránylag csak kis része képes megküzdeni. És pedig minél erősebb fokú a szikesedés, tehát minél erősebb sótartalmú talajréteg minél közelebb helyezkedik el a talajfelszínhez, annál kevesebb fajta képes a létért való küzdelemben a helyét megállni és életét folytatni. Magyar Pál a Hortobágy szikjén előforduló gyakoribb növényfajták szódatűrő képességét

2 a következő fokozatokba osztja : 1. szikőr — a legmagasabb sótartalmú, vaksziken, 2. a sziki mézpázsit, sziki üröm, sziki lelleg, veresnadrágcsenkesz, vékonyka útifű, sziki gerebcsin, orvosi székvirág, 3. veresnadrágcsenkesz, sziki útifű, sziki pozdor, tőrpázsit, sziki cigánybiiza, sziki, illetőleg parti laboda, seprő szaka, madárkeserűfű (porcsin), heverő seprőfű, szőrös tőtippan, torzon, gindár buvákfű, 4. veresnadrágcsenkesz, réti peremizs, lándzsalevelű útifű, alföldi és sertelevelű cickafark, tarack, magyar búzavirág (nem a kékvirágú vetési búzavirág), puha rozsnok, 5. veresnadrágcsenkesz, csillagpázsit, keskenylevelű kerep, réti ecsetpázsit, fehér here, füzéres bajúszfű, farkasfűtej, 6. keskenylevelű rétiperje, angolperje, tippan, vöröshere, tövises iglice, kuszópimpó, katáng, ördögszekér, tejoltógalaj, fenyérfű, ezüstös hölgymái, vasfű és a közönséges pitypang. 1 Növényökológiai vizsgálatok szikes talajon. Erd. kísérletek, 1930. 2 Adatok a Hortobágy növény sociológiai és geobotanikai viszonyaihoz. Erd. kísérletek» 1928.