Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - I. Fáy Andor: A magyar szikesek növényzete

460 orrát-száját szúrkálja össze, de körmeit megsebezve le is sántítja, a legelőnek és szénának az értékét egyaránt tönkreteszi. A pásztorokkal kiacatolással, sőt mélyen kivágással állandóan irtatni kell. Magyar Pál fenti megállapításával egyező Dorner Béla könyvében az, hogy, bár silányabb köves földön is megél, de a mély, jobb talajokat és a talaj mésztartalmát keresi. Wagner szerint a trágyázástól és öntözéstől is gyérül. A Tiszántúl sok helyén, keleten és délkeleten a tiszaháti iglic helyettesíti, melynek felső része hosszú, mirigyszőrös és ezektől bakszagú is. A mérges, értéktelen fűtejféléket a száraz, úgy kötött, mint laza termőszikeken még leginkább a közönséges farkasfűtej (VI. 122. kép) képviseli, míg a gólyavirágfélék családjából hasonló helyeken a bürök gémorr (VII. 123. kép) honos, mely heverő szárával, szárnyas, szőrös leveleivel, lilás bíborpiros apró virágjaival és hosszú csőrös termésével úgyszólván az egész Földön kora tavasztól késő őszig úgy legelőkön, parlagokon, mint megmunkált talajon egyaránt fellelhető. Nagy szárazságtűrésével került a termőszikes mezőségekre, az ernyősök közé tartozó, évelő, kopaszan szürkés-zöld külsejű, fehéres virágú, merev és nagyon ágastövises mezei iringó (VII. 124. kép). Rövid virágkocsánaival inkább gömbölyű, mint ernvősvirágú felületesen nézve. Ördögszekér nevét onnan nyerte hogy kikorhadt vagy levágott bokrait a szél messzire elhengergeti. Talán még az iglicnél is szúrósabb növény és így az állatok megsebzésével, a gyapjú tépésével sok kárt tesz, tehát ki kell vágni és el kell égetni. Az ajakosvirágúak sorából az évelő és kúszó szárú csombormenta (VII. 128. kép) szokta a kevésbbé szikes iszapos laposokat nyáron és ősszel lila virágzatával elborítani. Legelőértéke nincs. A száraz, szikes mezőkön gyakran találkozunk a közismert kakukfűvel (VII. 127. kép) is. A Hortobágy vizes laposairól a padkák között csavargó szikfokok nedves helyeire behúzódva, nagy számban látható a sárgavirágú, kúszó, pénzlevelű lizinka. A Duna—Tisza-közi nyirkos, homokos szikeseken ősz felé szokott feltűnni a tárnics-félék (Gentianaceae) közé tartozó, kékesderes kinézésű és sárgavirágú kései gyíkpohár (VII. 125. kép), melyre jellemző, hogy átellenes felsőbb szárlevelei vállaikkal egymással összenőttek. Ugyanezeken a helyeken szoktuk találni a nyár elején virágzó egyéves és a „tátogatok" közé tartozó, sárga sisakformavirágú alföldi kakascímert (VII. 129. kép) is. Fajrokonaitól keskenyebb, begyesebb levelei és szárának ritkább, vagy hiányzó sávozottsága különbözteti meg. Lapos, felfúvódott toktermésében magvai jellegzetesen zörögnek, ezért a nép csengőkórónak is hívja. Félig élősködő növények, mert gömbös szívókáikkal más füvek gyökereit szívják. Csak fiatalon kaszálva van takarmányértéke. Áprilistól késő őszig sokszor tömegesen virítva találjuk, száraz, közepes minőségű, kevésbbé szikes legelőkön és réteken, a neve szerint is hosszúkás lándzsalevelű útifüvet (VII. 130. kép). Évelő tőkéje rendesen több 20—50 cm tőkocsányt hajt és ezeken hordja rövidebb, hengeres virágzatát. Pártája fehéres-barna, hosszú porzói sárgásfehérek. Levelei tőrózsákban Vannak, így a kasza csak ezek felegyenesedő részét fogja, de ezek is széthullanak a gyűjtésnél és a szénába inkább csak a szára kerül. A legelőállatnál egyesek szerint hasmenést okoz.

1 A réti peremizs és cickafark növényszövetkezetébe szokott társulni a Hortobágyon. 1 Wagner : Magyarország gyomnövényei.