Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - I. Fáy Andor: A magyar szikesek növényzete

461 A szikesek parlagos szélein, utakon találjuk a vesszős, vékony, füzéres liláspiros apróvirágú közönséges vasfüvet (VII. 126. kép) is, melynek szódatúrése azonban kisfokú (Magyar, 6. fokozat). A buzérfélék sziken is található fajának leginkább a dús, tömöttbugájú, szálas, örvöslevelű és apró, élénksárga, mézillatú virágú tejoltó galajt (VII. 131. kép) mondhatjuk. Évelő, júniustól őszig virít. A nagyon galajos széna állítólag lovaknak ártalmas, különben is rontja a széna értékét. Zölden a marha szívesen fogyasztja. A következőkben ismertetendő 12 növény a fészkes vagy összetett virágúak népes családjának tagja. A halofita pettyegetett gerebcsinhez közelálló és ugyancsak liláskék-virágú, de attól szürkén molyhos leveleivel eltérő pöszke gerebcsin a Fertő-tó, Bodrogköz vidékén és Bánátban, a nyelves sugárvirágok nélküli, sárga hengeres fészkekben sűrűn sátorozó, ugyancsak fehéren molyhos gyapjas gerebcsin (VII. 132. kép) pedig a zagyvamenti, bácskai és tokaji száraz szikeseken képviseli ezt a szik jelző genust. A réti peremizs (VII. 133. kép) egy igen tágas körben, inkább nedvesebb, de kiszáradó és úgy agyagos, mint homokos talajon is gyakran előforduló kétéves növény, amelynek tőlevelei a virágzáskor már hiányzanak. 2—5 cm széles, sárga virágai nyáron nyílnak. A kötött, agyagos sziken, úgy a II., mint 111. osztályú szikes legelőkön a veresnadrággal és cickafarkfélékkel vagy ürömmel elegyesen oly nagy számban fordul elő, hogy ezt a növénytársulást róla nevezik Inula britannica asszociációnak. Az évelő cickafarkféléket a kötött agyagos sziken a szárazabb helyeken a sertelevelű cickafark (VII. 134. kép), mely jellegzetes xerofita, a némileg üdébb fekvésben pedig a szintén, de valamivel kevésbbé xerofita alföldi cickafark (VII. 135. kép) a közönséges egérfarkú cickafark vagy cickórónak ennél keskenyebb, szálas lándzsáslevelű síkvidéki alakja képviseli. Keverten is előfordulnak. Az előbbi mindig, utóbbi túlnyomóan fehérvirágú, míg a halofiták között tárgyalt pusztai cickafark virágai mindig élénken piroslóak. Általában jobb, kisebb sótartalmú szikest jeleznek és a sziknek inkább kolloidális, nedvességkötő erejével küzdenek. Fiatal hajtásukat az állat szívesen legeli, virágzáskor azonban kóróssá válnak. Ugyancsak a szikes rónák kötöttebb talajának gyakori évelő lakója a szürkén molyhos bárányüröm (VII. 136. kép), mely aránylag kevésbbé szikes, kisebb sótartalmú helyeken él, mint a halofiták közé sorolt sziki üröm. A sziki ürömtől keskenyebb bugájáról és többvirágú gömbös fészkeiről különböztethetjük meg. A töviseslevelű bogáncsfélék közül leginkább a nagy, magánosan bókoló, piros fészkeiről elnevezett bókoló bogáncsot (VII. 138. kép) és a kisebbtermet fi, pirosló, pókhálós és hornyosan visszagörbülő fészekpikkelyeiről elnevezett horgas bogáncsot (VU. 139. kép) találjuk a szikes mezőkön, de kivált az első azonban szikmentes homokon is gyakori. A búzavirágok népes genusából különösen a sokfészkű, lilapirosvirágú magyar búzavirág (VII. 140. kép) és pedig ennek lecsepültszárú, apróbb, keskenyebb, szürkén molyhoslevelű sziki alakja mutatkozik gyakran a szikár szikes mezőségen. A parlagokon, utak mellett az évelő mezei katáng (VII. 141. kép) kedves égkék virágai integetnek a szikes vidékek vándorai felé. A hegyvidék növényei közül a kékeszöld, pillás tőleveles és nyúlánk indákkal kúszó ezüstös hölgymái (VII. 143. kép) levéltelen szárain magánosan ékeskedő világossárga virágait találjuk gyakran a szikes füveseken. Virágai különben hasonlítanak az ismert pitypangéra. A talaj soványságát jelzi.