Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

1. szám - II. Rohringer Sándor: Töltésezett folyók szabályozása

20 A kétoldali hosszirányú müvekkel való középvízi szabályozás nem természetes és mint ilyen legfeljebb átmeneti, kisegítő eszköze lehet a kisvízi meder szabályozásának. A kétoldali párhuzamos művekkel való szabályozás mindig csupán féleredményre vezetett, általa még korántsem biztosítjuk a hajóút állandóságát, ezért inkább csak előszabályozásnak nevezhető a valódi főcél, a kisvízi szabályozás érdekében, amely a töltésekkel együtt természetesebben szolgálja az ármentesítés, lecsapolás és hajózás érdekeit. Az utolsó félévszázadban végzett ilynemű munkáknál csaknem minden esetben azt találjuk, hogy az ú. n. kisvízi mederszabályozás következett a középvízi szabályozás után, holott a kettő nem szükségképeni folytatása egymásnak. A racionálisan végrehajtott kisvízi szabályozás a velejáró összes művekkel együtt sokszor feleslegessé tette volna a középvízi szabályozást. A legfőbb cél, a kisvízi meder állandósítása elérhető, ha az illető folyó jellegzetes kanyarulatai szerint, kanyarulatok sorozatában vezetjük a folyó tengelyvonalát és a kisvíz fölé emelkedő vízmennyiséget nem szorítjuk a két vezetőmű közé, hanem engedjük szabadon szétterülni. Viszont a homorú oldalakon a vezetőműveket olyképen építjük ki, hogy a kisvizet határolják és vezessék, úgy hogy az emelkedő vízállásoknál a vezetés megmaradjon, de a mű magassági méretei az inflexiós szakasz felé csökkenjenek, hogy a következő domború oldali parton a víz fokozatosan szétterülhessen. Ha a kanyarulat jól van megválasztva, a homorú oldalon kiépített hosszanti mű teljes mértékben vezeti a folyót. A domború oldalakon a viz szétterülhet, csupán arra kell ügyelni, hogy a domború oldali zátony egységes maradjon, azon másodrendű folyások ne keletkezzenek, aminek megszüntetésére vagy meggátlására a kisvíz szinétől a part felé emelkedő keresztirányú műveknek (inklináló sarkantyúknak) építése a célravezető. Hogy a kétoldali művek milyen bizonytalanságot okoznak a folyó életében, arra jó példa a Duna bogyiszlói szakasza (I. tábla b)). Az egymással szemben, 450 m távolságban épített párhuzamművek között a Duna nem tudott a hajózásra alkalmas állandó medret kivájni, mert nem volt meg a megfelelő vezetés. Mindkét oldalon lévő vezetőművek a sodor kettéválását okozták. A meder fenekén lévő homok átlagos szemnagysága l'O mm s ebben a laza mederben a folyó ide-oda kóválygott. Nem volt hely ezen a folyószakaszon, ahol idők folyamán nem fejlődtek volna ki 16—20 m-es mélységek, viszont a meder közepén gyakran zátonyosodások állottak elő. A hajózás útja mindig bizonytalan volt. A budapesti műegyetem hidrotechnikai laboratóriumában végzett kísérletek azt az eredményt adták, hogy a bogyiszlói dunaszakaszon a hajóút megjavítása céljából az a—c, d—/, és g—i művek eltávolítandók, vezetőművek csak a homorú oldalon tartandók meg, míg a domború oldalakon csupán keresztirányú sarkantyúk lehetnek. Ebben az esetben a mederviszonyok megjavíthatok, ha a jobbparton CD szakaszon hat fenéksarkantyú, a balparton pedig az A—

В jelű párhuzammű és folytatólag a domború part kialakítására két sarkantyú épül. A laboratóriumi kísérlet alapján tervezett művek közül már kiépültek а С—D szakaszon az 1—5. számú fenéksarkantyúk, melyeknek hatása a rajzon látható. A sodrot, amely azelőtt a jobbpart mentén húzódott, máris átterelték a balpartra. Ezek a sarkantyúk az 1934. év tavaszán épültek és bár a sodrot irányító hatásuk már érvényesült, arra még nem volt idő, hogy a jobbparton a D—E szakaszon olyan zátony fejlődjék ki, mint amilyen a laboratóriumi kísérlet alatt a modellen kifejlődött. Ennek ellenére