Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

1. szám - II. Rohringer Sándor: Töltésezett folyók szabályozása

14 parthosszon fennáll, míg a értéke 0-hoz közeledvén, az ütközés megszűnik. A leírt duzzadás és sebességcsökkenés miatt a legnagyobb sebességek és mélységek nem közvetlenül a part mentén, hanem a parttól valamivel távolabb lépnek fel, ahol a parti ütközés duzzasztó hatása már nem érvényesül. A túlemelkedéseknek és a keresztirányú esésnek következménye, hogy a part mentén nem csupán hossz­irányú, hanem a mélységbe és keresztirányba is ható csavarvonalszerű mozgás áll elő, aminek folytán a víz a homorú partot lenyesi, a fenék kimélyül és a hor­dalékanyag fokozatosan a túlsó oldalra sodródik át. Ez a mozgás már eltér attól, amely az átmeneti szakaszon, az inflexiós pontoknál van, ahol a víz párhuzamos áramvonalakban mozgónak tekinthető. A kanyarulatban a folyó mozgásának képe bonyolult, számításban ki nem fejezhető. De erre nincs is szükség, csupán az kívánatos, hogy egyrészt a túlemel­kedés meglegyen, mert ettől függ a meder karakterisztikus kifejlődése, másrészt, hogy a túlemelkedés ne legyen olyan nagy, hogy a homorú part mentén túlságos mélyülések álljanak elő, amely mélységek már a hajózás szempontjából is feles­legesek és nem védhető partrongálásokat idézhetnek elő. Ennek oka rendesen a kanyarulati sugarak túlságosan rövid volta. Ilyenkor zsákszerű mélyedések állanak elő a homorú part mentén és túlságosan meredek domborúparti zátonyok kelet­keznek. Az a szög nagysága mértéke a kívánatos kanyarulatok alkalmazásának. Már Fargue állított fel arranézve szabályt, hogy a kanyarulat két szomszédos pontján húzott érintők közti a hajlásszög nagysága és a bekövetkezendő mély­ségek közt lineáris összefüggés van. A vízszín folytonos túlemelkedése éles kanya­rulatoknál oly nagy lehet, hogy az a kanyarulat két végén lévő inflexió közti víz­színesést nagyrészt felemészti, amikoris a sodor elhagyja a kanyarulatot, a partok vezető hatása megszűnik és a sodor a meder közepe felé húzódik, ahol az emel­kedés kisebbmérvű és a két inflexiós pont közti esés a vízszínemelkedés folytán még nem szűnt meg. Ezekből az is következik, hogy két szomszédos inflexiós pont között a víz­színen elméletileg számtalan esés lehetséges. Elméletileg a vízszínesés a meder középvonalában két inflexiós pont között egyenletes, a homorú part mentén azon­ban már az esés a tetőpont felé csökkenő, a tetőponton alul ismét az inflexió felé növekvő, tehát nem egyenletes. A két véglet közt számtalan változat van. Minél kisebb mélységű és minél nagyobb esésű a folyó, annál inkább előállanak ezek a jelenségek. Nagy folyóknál és nagy mélységeknél a túlemelkedés nem lesz jelen­tékeny hatású, mert a vízmélység nagy lévén, a túlemelkedés azt jelentékenyen nem fokozza és nem növeli jelentékenyen a hordalékmozgató erőt, amely a mély­séggel egyenes arányban van. Mindazonáltal a kanyarulatnak a vízre gyakorolt irányeltérítő hatása nagy folyóknál is megvan s ha nem is képződnek az irány­eltérítés folytán olyan vízzsákok, mint amilyenek kisebb folyóknál előállanak, a sodorvonalnak a parthoz közel való megtartására és a mélységek célszerű kifejlő­désére az a hajlásszögnek itt is van befolyása s ahol a túlemelkedés nem érvényesül, ott a sodorvonal helyzete bizonytalanná válik. Az a hajlásszög maximális értéke jellemzőnek nevezhető és alapul szolgálhat a kanyarulatok görbületeinek meg­tervezésénél, olyképen, hogy az a maximális értéke előzetesen megállapítható a folyó egyéb szakaszain már kifejlődött jó kanyarulatokból. A másik mód a vonalozás megválasztására nézve a laboratóriumi kísérlet. A laboratóriumi kísérlet, ha nem akarunk igen nagyméretű modellt építeni, ami

Next

/
Oldalképek
Tartalom