Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

1. szám - II. Rohringer Sándor: Töltésezett folyók szabályozása

13 esés függvénye : S' =1000 t J, ahol t a vízmélység, J a relatív esés, S' az 1 m

2-re eső hordalékmozgató-képesség. Ebből következik, hogy ha nem akarjuk a hordalékmozgató-képességet károsan megváltoztatni, kell, hogy a kanyarulatokban vezetett szabályozott folyónál a kilometrikus esés ne térjen el jelentékeny mértékben a régi meder kilometrikus esésétől. Ez újabb támpontot ad a kanyarulatok hosszának megválasztására. Az esésnek kelleténél nagyobbmérvű fokozása a hordalékmozgást, a meder erózióját indítja meg, ami a szabályozás hatását nagymértékben ronthatja és alsóbb szakaszokon, a szabályozott szakasz végén lerakódásokat, a fenék felemelkedését idézheti elő. A folyó hosszának megrövidítése csak nagyon kisesésű folyókon lehet indokolt (mint ezt a Tisza folyó példája mutatja), ha a megrövidítés folytán az árvíz és jég levonulása előnyösebb lesz és ha ezáltal a folyó jellege még nem változik meg. Az esésnek lehető megtartása többnyire már magában véve is elegendő kényszerítő eszköz arra, hogy a folyót kanyarulatokban vezessük. Az egyes kanyarulatok hossza és alakja a természetben meglévő jó kanyarulatok szerint tervezhető, mert a természet már ezekben bizonyos útmutatást ad. Elméleti megállapítások ezen a téren nem vezetnek célhoz, mert nem csupán a kisvízzel, hanem váltakozó nagyvízeknek a mederre gyakorolt hatásával is kell számolnunk, amit ma még elméletileg kifejezésre juttatni nem tudunk. A folyó kanyarulatainak megfigyelése szembeszökően mutatja, hogy a kanyarulati sugarak a természetben változóak, vagyis a görbületek mértéke a kanyarulat egész hosszában nem állandó, hanem fokozatos s a görbületek fokozatos nagyobbodásával fokozatos a mélységek nagyobbodása. Ezért például a körvonal nem ad jó kanyarulatot, mert a körvonalnál a görbület állandó s ez nem alkalmas a fokozatos mélységek kifejlődésére. A jó kanyarulat közepe táján, a tetőponton túl a görbületi sugár a legkisebb és onnan növekszik az inflexiós pontok felé (3. ábra), ennek megfelelően a mélységek fokozatosan nagyobbodnak a legnagyobb görbületig s onnan fokozatosan csökkennek az inflexiós pontig. Ezt az elvet már Fargue megállapította és a kanyarulatokban olyan görbéket javasol, amelyek ennek az elvnek megfelelnek. Mivel az esés lehetőleg megtartandó, voltaképen az inflexiós pontok száma, másként a kanyarulatok hossza a kérdés tárgya. Az inflexiós pontok száma már meglévő kanyarulatok esetén nem szaporítandó, éppenúgy nem is apasztandó. A kanyarulatokban a víz a tetőponthoz közeledve a partokba ütközik és irányt változtat. A vízrészek eleven ereje az eltérítés folytán a parttal párhuzamos és a partra az ütközési pontnál merőleges összetevőre bontható, amely utóbbinak nagysága mv sina, ha m a vízrész tömege, v a sebessége és a az érintő és vízszál hajlásszöge. ("Lásd 3. ábra). Az eredeti v sebességből már csupán v cosa = v ]/ 1 — sin

2 a sebesség mozgatja tovább a parthoz érkezett vízrészt, ellenben a partnak irányuló v . sina összetevő duzzadást okoz, melynek magassága egy VÍZÍJ

2 szálra -— sin

2 «. A víz színe ennélfogva a part közelében felemelkedik, vagyis a '4

Я partnál túlemelkedés és a parttól a meder közepe felé keresztirányú esés áll elő. A partba való ütközés és a vízszál irányeltérítése folytonos. A duzzadás az egész 3. ábra.