Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

Kivonatok, mellékletek - Melléklet a 4. számhoz

-19 és főként ősszel nagytömegben hullanak le s a vidék roppant szeles úgy, hogy nagy a párolgás (évi 1-5 in) : háromszor annyi, mint az eső. A Camargue tehát sivatag-jellegű éppenúgy, mint Alsó-Egyiptom. A só ezért fölgyűl rajta. De szerencsére a Rhône elegendő vizet szolgáltat a sótalanítás végrehajtására s termővé tételére. Mióta a Rhône-t eltöltésezték s nem mossa, nem liigítja a Camargue sóját, a helyzet rosszabbodott. De a folyó vizével a vidék újra megöntözhető, a lecsapolás segítségével az átmosás lehetővé válik s nagytermőképességű talajhoz juthatunk. Már 1825-ben fölmerült a Camargue megjavításának gondolata. Poulie a területet térképezte és tervet is dolgozott ki az öntözésre. De a terv nem kielgítő. Montricher és Swell, ez a két kiváló mérnök, már sokkal élesebb szemmel nézte a dolgot. Kimutatták, hogy először is meg kell gátolni a tenger vizének a Camargue-ba jutását, aztán le kell csapolni a területet, a vizeket a Valcaréstóba vezetve, melynek szintjét kellő mélységben kell tartani a lecsapolt vizek befogadása céljából. A tengermenti töltést meg is valósították. A lecsapolást 1870 körül hajtották végre, 5 nagy lecsapoló- és néhány mellékárok készítésével. Hátra van még a Valcarés-tó szintjének leszállítása, melynek végrehajtására a Bouchesdu-Rhône département főtanácsa a költségek l/

3 részének viselését (2 milliót a 6 millióból) fölajánlotta az államnak. E terv szerint 10,000 kilowatt erejű szivattyútelepet állítanának föl Mornésban, hogy a Valcarés-tó vizét - 0-5 m mélységre süllyesszék. A szivattyúzott vizet 7 km hosszú csatornán a tengerbe vezetnék. A telep csak az őszi esők alkalmával működnék teljes erővel s ekkor a tó vize 0-ig emelkedhetik, de aztán gyorsan —0-5 m-re szállítható le. Később csak naponként néhány éjjeli órában működnék a szivattyú, sőt néha egyáltalán nem működnék úgy, hogy csak 1 millió kwó volna az évi energiahasználat. Ha egyetlen szivattyúteleppel akarnók megoldani a Camargue víztelenítését, akkor a szélen lévő mély lecsapolókból 3 m lenne az emelőmagasság. Valójában a Valcarés-tó a föntebb vázolt tervben nem más, mint egy nagyterjedelmű szivattyúkút, mely azonban csak a környező +2, +3 m magas területek vizét fogadná magába. De más területekre vonatkozóan a tó vízszínének lesüllyesztése csak elégtelen lecsapolást biztosítana. Ezért itt is, mint Alsó-Egyiptomban két részre kell osztani a lecsapolást. Az első lecsapoló rendszer a magas területek vizét fogná össze a már meglévő, de lemélyített csatornaháló segítségével s a vizet a lesüllyesztett szintű Valcaréstóba vinné. A második rendszer a mélyebb területek vizét vinné egy —2-5 m szintű szivattyúkútba, melyből aztán a Valcarés-tóba emelnék a vizet. A tóból aztán az összes víz a tengerbe kerülne. A Valcarés-tavat tehát meg kellene továbbra is tartani 0 magasságnak megfelelő szinttel, melyet a víz kivételes alkalommal (nagy esőkor) elfoglalhatna. Ha a Camargue termővé tételét komolyan megvalósítani akarjuk, nem elég magassági szintgörbés térképének elkészítésére szorítkoznunk, hanem agrogeológiai. jobban mondva agronómiai térképet is el kell készítenünk, mert a talaj roppant változó természetű még ugyanazon a helyen is különböző mélységekben. Számos pontot kell kiválasztani, hogy a talaj fizikai, ásványos és kémiai, főként sóssági tulajdonságait kiismerjük.