Vízügyi Közlemények, 1933 (15. évfolyam)

2. füzet - I. Lampl Hugó: Gróf Széchenyi István emlékhajóút a Tiszán

8 Gróf Széchenyi István katona létére tagja volt a magyar országgyűlésnek. Ennek egyik, 1825. évi ülésén a magyar tudományok ápolására rendelt akadémia alapítása volt szóban. A pénzkérdés nehézségeket okozott. Az ottlévő Széchenyi hallgatván a vitát, egyszerre felébredt benne a hazáját és nemzetét szolgálni kívánó magyar úr és általános meglepetésre egy teljes évi jövedelmét ajánlotta fel az alapítás céljaira. A meglepetteknek arra a kérdésére, hogy miből él majd meg egy évig, olyan feleletet adott, ami szintén meglepő volt. „Majd eltartanak barátaim !" Ezzel a mondásával, amit sohasem kellett valóraváltani, voltaképen azokat kívánta az alapítás részeseivé tenni, akik akkor még a pénzáldozattól tartózkodtak. Széchenyi említett nemes gesztusával végleg eljegyezte magát a magyar ügynek, Magyarország sorsának. A nevezetes országgyűlés után 1828-ban már megkezdette annyira áldásos és tevékeny pályáját. Első törekvése a bécs—konstantinápolyi gőzhajóút megteremtése volt. Ennek érdekében 1830-ban tizenegyedmagával Pesttől a Eeketetengerig hajózik le, hogy a hajózás akadályait személyesen is megismerje. Az út után közbenjárására meg is kezdették a zuhatagos aldunai szakasz megjavítását, ami azonban csakhamar fennakadt, mert az ada-kaleh-i török pasa a munkákat parancsszóval betiltotta, sőt még felvételi munkákat sem tűrt meg. Ez a nevezetes esemény 1833-ban, második dunai hajóútjakor történt. Milyen különösek az élet útjai ! Az ada-kaleh-i pasa akadékoskodása Széchenyit meghökkentette ugyan, de nem kedvetlenítette el. Ekkor fordult figyelme az általa már amúgyis ismert Tisza felé. Hajójával fel is ment a Tiszára és Szegeden 1833 szeptember 3-án, a lakosság üdvrivalgása között kötött ki. Az addig gőzhajót nem látott tiszamenti lakosság valósággal megbabonázva nézte az ismeretlen alkotmányt. Széchenyi naplója szerint a rácok szájtátva bámultak, az asszonyok a boszorkányosság láttára keresztet vetettek, a magyarok pedig közönyösen megmaradtak vízi alkalmatosságaikkal a folyó közepén, ahonnét csak nagy üggyel-bajjal lehetett őket félreterelni. Széchenyi ekkor már ismerte a Tiszavidék bajait. Tudta, hogy a magyar Alföld kétharmada mocsár és vízjárta hely, s csak egyharmada száraz. Akkor a zabolázatlan vizek szabadon kalandozhattak. Egyik helyen mosták, másikon töltötték partjaikat. Ágakra szakadtak, majd ismét ágakat töltöttek be. A megjött vizek árjának szabad szétterülését csak itt-ott, akkor is úgyszólván csupán órákra gátolta néhány alacsony, gyenge védtöltés. A mindent elborító áradat miatt emberi települések csak a magasabb helyeken keletkezhettek, de ha a vizek megindultak, azok nem heteken, hanem hónapokon át el voltak egymástól zárva és olyan helyeken is, amik a keleti kereskedelem útjai voltak, csak víziúton közlekedhettek. A vízbajokkal együttjárt, hogy a mindig, vagy az év túlnyomó részén vízzel borított területeket gazdaságilag kihasználni nem lehetett, más helyen pedig a vizek miatt csak akkor lehetett réteket, legelőket tartani, ha azok alkalmas időben, ideig-óráig visszahúzódtak. A magasabb helyeken volt ugyan szántógazdálkodás, de a legelőkről sokszor igen hosszú időre leszoruló állatok részére ott is hatalmas területeket kellett legelőnek meghagyni. Mindezek mellett a gazdálkodás teljesen bizonytalan volt. Minden szónál hangosabban igazolja ezt az az egyetlen adat, hogy ezelőtt mintegy 100 évvel a mai Sárközi Társulat területén egyetlen kenyérért egy hold földet lehetett venni.