Vízügyi Közlemények, 1933 (15. évfolyam)

2. füzet - I. Lampl Hugó: Gróf Széchenyi István emlékhajóút a Tiszán

9 A gazda esetleg megművelhette földjét, esetleg vethetett is, de hogy arat-e majd, az teljesen bizonytalan volt. Ha pedig arathatott is, terményét a legtöbb esetben nem értékesíthette, mert a vizek az utakat elzárták. A hegyekről lezúduló árvizek évről-évre végig pusztították az Alföldet és rendesen több, mint 4 millió holdat árasztottak el. A borsodi nyilt ártérről, az 1932. évi tavaszi árvíz alkalmával elárasztott Tiszavalk községről készített repülőfelvételt szemlélve (lásd !. képet a műmellékleten), elképzelhető a 100 év előtti tiszai árvizek minden borzalma és pusztítása is. Az ármentesítő töltések kiépítése előtt ezt a képet mutatta az egész Tiszavölgy, a mai csonkaország tekintélyes része, melynek zavartalan birtoklása nélkül a mai határok között nem is tudnánk megélni. Kiszámíthatatlan az a kár, amit a vizek évente emberekben, jószágban és vagyonban okoztak. Még súlyosabbá tette az állapotokat, hogy az amúgy is gyér lakosságot a mindig nedves lakások és az óriási területeket elfoglaló mocsarak következtében a nyavalyák és járványok állandóan ritkították, tizedelték. A malária és a tüdővész mindenütt otthon volt. Ezek azután a magyarság tetterős karjait megbénították és elvették még élet- és munkakedvét is. Széchenyi mindezeket ismerte és tudta. Tudta egyúttal azt is, hogy csak megfeszített munkával, okos szóval lehet a magyart fásultságából kizökkenteni és vele beláttatni, mennyire rajta is múlik a helyzeten való javítás lehetősége. Mégis, minden törekvése — legalább egyideig — meddő marad, ha nem jön segítségére egy súlyos és a következő évben megismétlődő elemicsapás. Az 1844. és 1845. évben olyan hatalmas tiszai árvizek voltak, hogy azok az akkor már lassan ébredni kezdő lakosságot elfásultságából felrázták és annyira elkeserítették, hogy mindjobban megértője lett törekvéseinek. Ezek után a mérhetetlen károkat okozó árvizek után írta ,,Eszmetöredékek különösen a Tiszavölgy rendezését illetőleg" (Pest, 1846) című röpiratában a következőket : „A magyar miként szaporodjék, ha nagyobb és eredetibb része sátorát éppen oly lapályokban üté fel, melyek napról-napra, ahelyett, hogy kies kertekké varázsoltatnának, mindinkább a korlátlan vizek martalékává válnak, s melyekben süppedékes és egéc^ségtelen létük miatt, valamint a népesedés, úgy minden egyéb munka is valódi sisyphusi kárhozat ! . . . Bizony, a dunántúli és egyéb magyarság is nemzetiség dolgában csak hervadozni és kora halálra fog jutni, ha pusztulásnak indul a Tiszavölgy /" Ebben a két mondatban van letéve Széchenyi munkatervének alapja. Külföldi tanulmányútjainak eredményeként lángelméjével már akkor megállapította, hogy a vízbajok megszüntetésének természetes sorrendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután az öntözésnek kell betetőznie. Kora szaktudásának állapotát tekintve, igazán elmondható, hogy ezt a sorrendet azóta a fejlődő tudomány mellett az élet is igazolta és megérttette mindenkivel, hogy egyszerre nem lehet csodát csinálni. Zsenije már akkor eldöntötte, hogy mindaddig nem lehet szó a befejező léx>és megtételéről : az öntözésről, amíg a minduntalanul megújuló káros felületi vizeket el nem távolították. Még egy érdekes dolgot lehet felemlíteni. Az ,,Eszmetöredékek"-ben a következőket írja : ,,Sokan a Tiszavölgy mindinkább élaljasodását legfőkép az erdők általjános elpusztításának tulaj donit ják, amelyhez képest a meztelen hegyekről leszakadó