Vízügyi Közlemények, 1933 (15. évfolyam)

1. füzet - VII. Vázsonyi Ádám: A bajai Deák Ferenc-hajózsilip javítási munkálatai

176 képen látható, a téli munkálatok alatt az így áttörő víz tekintélyes jégcsapokká növekedett.) A falazat alsórészének külső rétege mintegy fél tégla vastagságban elvált a faltesttől és könnyen lebontható volt. Az átlag 16—18 cm mélyen lebontott, levésett felületek javítása azután a következőképen történt : A felületen átlag 50 cm hálózati távolságban vastüskéket betonoztunk be. (Lásd az 5. számú rajzot.) A tüskék 10/10 mm-es rácsvasból kovácsolt fejjel, betonozott végükön pedig bevagdalva készültek. A tüskék átlag 30 cm hosszúak voltak, s így legalább 14 cm volt a falbasülyesztett és bebetonozott rész. A vasszögekre azután (mikor már a tüskék betonja megkötött) 5 mm-es vassordonyból háló készült, amit azután 300 kg/m

3-es betonnal bebetonoztunk. (Lásd a 6. és 7. képeket. Falfelület javítás előtt és után.) Az így javított felületek összesen 203 m

2-t tettek ki és a m

2-kénti költség (a zsaluzás anyaga nélkül) 16-30 P volt. Talán többet mond, ha a m

3-kénti költséget adom meg, ami 97 P-t tett ki. Hogy ez az eljárás, amelyet szögezett betonburkolatnak lehetne elnevezni, mennyire bevált, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kedvezőtlen, fagyos időjárás ellenére a javított felületeknek kopogtatással való legszorgosabb vizsgálata alkalmával csak két kis folton észleltünk jellemző kongást, ami azt jelenti, hogy a burkolat e két kis folton nem kötött a régi falhoz. Ezeknek a részeknek kibontásánál pedig megállapítottuk, hogy a munkások elmulasztották a szegeket beverni. Mondhatjuk tehát, hogy ahol a javítási munka a fentebb ismertetett eljárás szerint és pontosan az utasításnak megfelelően készült, a burkolat sehol sem vált el a régi faltól. A hajózókamrának baloldali falán az említett repedések kijavítása a 8. számú műmellékletképen láthatóan a következőképen történt : A repedések mentén a falazatot addig kivéstük, amíg a véső ép falazatig nem jutott. A vésés átlag 60 cm mély és 60 cm széles volt. A javítás azzal kezdődött, hogy a repedés alján egy cca 50 cm hosszú vascsövet helyeztünk el, amellyel a repedésen átszivárgó víz elvezetéséről gondoskodtunk. Azután a vésést úgy betonoztuk be, hogy zsaluzásul egy sor külső cementhabarcsba rakott téglafalazat szolgált és a téglasor mögötti üreget töltöttük ki. A befalazott vascső vön át állandóan folyt a víz és annyira tiszta, jó volt és hogy a munkások előszeretettel használták ivásra. Ez a javítási mód —- a téglával való zsaluzás melletti betonozás — igen előnyösen volt használható a pillérszerü falrészek javításánál is (lásd 9. számú képet a műmellékletek közt), ahol a pillérsarkokat téglával felfalaztuk és ezekre támaszkodva a megfelelően {az előbb leírt módon) vasazott, vésett felületet deszkazsaluzás mellett felbetonoztuk. Ez a javítási mód a deszkazsaluzással való takarékoskodás mellett azért volt előnyös, mert a lebontott falazatban sok használható, ép tégla is volt, amit rögtön, helyben fel is használtunk. f) A felületek simítása. A vakolással javított és főleg a gunnel felhordott betonfelületekét külön simítani is kellett. A simított összfelület 497 m

2 volt. g) A falak téglával újból való burkolása. A 10 cm-nél mélyebb kifagyások javítása több helyen nem szegezett betonburkolattal, hanem téglával, újból való felfalazással történt. Ez a módszer különösen célszerűnek bizonyult a falak pillérszerű kiugrásainál. (L. a 10. sz. műmellkéletképet.) A falazatot kifagyás mélységéig fogazásszerűen kivéstük. Néhol, ahol csak a lazán álló téglák kiszedéséről volt szó, azok helyét cementhabarcsba rakott téglával újból kitöltöttük. Ezzel a módszerrel javítottuk a falak felső 1—2 m széles sávját is, miután egyrészt ezeken a helyeken a felületek vasbetonszerű javítása a zsaluzás elkészíthetésének nehéz-