Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - V. Kenessey Béla: Az 1885. évi XXIII. t.-c. 51. §-a

187 vasutaknál, amikor annak létesítője bizonyos számú év elteltével minden kötelezettség alól szabadul, a vállalkozó minden erejével azon van, hogy a takarékosság elvének — másutt nem igen teheti, mert a pályát meg kell építeni és felszerelni — főként a műtárgyaknál szerezzen érvényt. Ennek érdekében azután felvonultatják az úgynevezett legöregebb embereket, akiknek kellő, ügyes kezelése mindig eredményre vezet és akiknek talán mégis meglévő, halvány emlékezete kormányozható is Ritkán éri az ilyen vállalkozót olyan kellemetlen meglepetés, amiről a körmend—németújvári vonallal kapcsolatban emlékeztem meg. Néha hosszú évtizedek is elmúlnak, amíg egy Isten igazából való árvíz jelenik meg. Addig persze azoknak a bizonyos legöregebb embereknek bemondására alapított, de mindig nagyon is egyoldalúnak mondható felfogás marad érvényben. Egyszer azonban mégis megjelenik egy olyan nagy árvíz, amiről az öregek már nem tudtak, vagy nem akartak tudni. Ilyen kellemetlen meglepetés érte a volt es. kir. szab. Délivaspálya R. T.-ot annak nagykanizsa—bécsújhelyi vonalán, pontosabban Acsád és Bük állomások közt, a Répce völgyében és pedig 1900 áprilisában, amikor a folyócska olyan hatalmas árvizet szállított, hogy a meglévő nyílások annak erős duzzasztás nélkül való átvezetésére teljességgel elégtelenek voltak és Bük község belsőségei is súlyes veszedelembe kerültek. Ennek természetesen az 51. § alapján való eljárás lett a következménye, de mert akkor a műtárgyak fölött és alatt pontos árvízszínek állottak rendelkezésre, tehát az árvíz mennyisége kielégítő pontossággal volt belőlük kiszámítható a vasút minden ellenkező igyekezete ellenére is kénytelen volt a tények előtt meghajolni és a nyílásokat megszélesíteni. A vízmennyiség szempontjából azonban nem mindig van, vagyis inkább ritka az olyan eset, amikor arra kielégítő módon lehet következtetni. Ilyenkor azután tág tere van a védekezésnek és minden jogorvoslat kihasználásának. Fel kell tehát vetni azt a kérdést, van-e egyáltalában olyan megbízható számítási mód, amivel megnyugtató módon élhetünk és közvetlen tapasztalati adatok hiányában is meg tudjuk állapítani azt a legnagyobb vízmennyiséget, ami valamely kisebb vízfolyás éppen vizsgált pontján lefolyásra kerülhet? Azért kell ezt az esetet külön megvizsgálni, mert azokon a folyókon, amiken hosszú évtizedek óta mércéken való megfigyelések alapján tartják nyilván a vízállásokat, a feladat általában könnyű. Rendszerint ismeretes ugyanis a hosszú időszakban megvolt valamilyen igen nagy, a többinél legnagyobb (általános megjelöléssel „addig ismert") legnagyobb árvíz. Ha tehát kellő elővigyázattal járnak el és előrelátó biztonsággal számítanak, meglepetés nem érhet senkit. Egészen másként áll a helyzet az olyan vízfolyásoknál, ahol hosszú időn át való megfigyelések nem voltak. Ezek általában a kisebb vízfolyások, patakok. Ilyeneknél már azokra a tapasztalati adatokból levezetett képletekre, vagy táblázatokra vagyunk utalva, amikben a hidraulika tudománya szinte meglepően bővelkedik. Ezeket rendszerint vasutak építésénél szerzett tapasztalatok alapján állították fel. Bármennyire így is van a dolog, úgy a képletek, mint a táblázatok mindig csupán helyi viszonyokra alapítottak. Ezért a táblázatok túlnyomó része teljesen figyelmen kívül hagyja a csapadékokat. A vízgyűjtőterületeket csupán nagyság és magassági fekvés szerint osztályozza. A képletek túlnyomó része viszont már csapadékokkal is dolgozik. Ezek közt előkelő helyet foglal el az osztrák Isz-