Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - V. Kenessey Béla: Az 1885. évi XXIII. t.-c. 51. §-a

178 Ezek a méretek pedig a természetes vízlefolyási viszonyoknak felelnek meg, amiket a vízjogi törvény 57. §-a értelmében minden birtokosnak tűrnie kell. Ha tehát a munkálat nem haladja meg azokat a méreteket, amiket a partbirtokosoktól meg lehet követelni, s amikhez való hozzájárulásra az abból hasznothúzók kötelezhetők, akkor nyilvánvaló, hogy eddig, de csak éppen eddig a műtárgyak tulajdonosainak is alkalmazkodniok kell, mert hiszen a műtárgyak helyén valóságosan és tagadhatlanul partbirtokosok. Ha tehát a műtárgy alatti vízfolyás bármilyen hosszú időn át el is volt hanyagolva, s ebbe az időbe esik bele annak létesítési ideje is, ha továbbá a műtárgy alatti, rendszerint már biztosított fenék meg is felel az építés idejében megvolt állapotnak, de nem felel meg azoknak a viszonyoknak, amiknek megteremtése a 40. § alapján jogosan és kötelező erővel elrendelhető, az ennek való elégtevés alól a műtárgy tulajdonosa még abban az esetben sem bújhat ki, ha egyúttal az alapozás kellő biztosítására is szükség van. Itten közbevetőleg kell megemlékeznem a m. kir. közigazgatási bíróságnak 1901 február 19-én hozott 3185/1900. sz. ítéletéről, amely szerint a helyiérdekű vasutak a vízjogi törvény 40. §-a értelmében a meder és partok jókarbahozási és ilyenben tartási költségeihez való hozzájárulásra csak akkor kötelezhetők, ha abból közvetlen hasznuk is van. Mert az ítélet kifejezetten helyiérdekű vasutakról szól, abból az olvasható ki, hogy ilyen kötelezettség a nem helyiéidekűeket még abban az esetben sem terhelheti, ha a munkálatból közvetlen hasznuk is van. Ha ugyanis a bíróság a nem helyiérdekű vasutakat nem óhajtotta volna a kötelezettség alól mentesíteni, nem beszélt volna csupán helyiérdekűekről, hanem általában „vasutakról". Lehetséges az is, hogy a bíróságnak nem volt szándékában a nem helyiérdekű vasutak mentesítése és az ítélet csupán csak azért van helyiérdekű mondva, mert az előtte álló panaszos ügyben ilyenről volt szó. De ha így is van, a bíróság iránt való köteles tisztelet mellett meg kell mondani, hogy az ítélet csak féligazság. Ugyanis a vízjogi törvény 40. §-a a vízfolyások medrének és partjainak jókarban tartását a partbirtokosok kötelességévé teszi, amihez a többi érdekeltek csupán hozzájárulásra kötelezhetők. A partbirtokost terhelő eme kötelezettség pedig teljességgel független attól, hogy van-e, vagy nincsen belőle haszna. A törvény eme rendelkezésének nyilvánvaló magyarázata a következő : A vízjogi törvény minden esetben a vizimunkálatok révén elérhető hasznot teszi meg zsinórmértéknek, s így annak megalkotói bizonyára abból a felfogásból indultak ki, hogy a 40. § alá tartozó munkálatoknak elsősorban is a partbirtokos veszi hasznát, tehát a teherrel ugyancsak elsősorban az róható meg, míg a belőle hasznothúzók csupán hozzájárulásra kötelezhetők. Hogy a partbirtokosnak lehet-e és mennyi haszna a munkálatokból, azt itten fejtegetni nem kívánom, csupán utalok a „Vízügyi Közlemények" 1932 január—júniusi füzetében „Az 1885. XXIII. törvénycikk 40. szakasza alapján megállapítható hozzájárulás és az eljárás lebonyolítása" címmel közölt tanulmányomra. Ha tehát azt mondom : a partbirtokost terhelő kötelezettség független attól, vájjon van-e vagy nincsen az annak való elégtevésből haszna, csupán a törvény rideg szavát idézem. Ennek a rideg rendelkezésnek azonban van enyhítése is, amennyiben addig, amíg a hatóság a 40. § alapján nem intézkedett, a jókarbantartás elmulasztásáért senki felelősségre nem vonható, nem büntethető. Egyben az 1913. évi XVIII. tc.