Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - VI. Vas Leó: Kultúrmérnöki tevékenység Csehszlovákiában

131 és a 70-es és 80-as évek árvizei még gátszakadások mellett vonultak le, míg a táblázat három utolsó árvize már a gátakon belül került lefolyásra. A fentebb már említett, még nem ármentesített területek begátolásával az árvízszínnek még kismérvű, további emelkedése is várható, de valószínűleg csak átmenetileg, amíg a meder a nagyobb vízvezetéshez hozzá nem idomul. Ezt a feltevést valószínűvé teszik a XIV. táblázat vízállástartóssági adatai, melyek szerint az 1910-—29. évi 20 éves periódusban a közepes árvizek (+ 6—700 cm) tartóssága, illetőleg magassága az 1876—95. évi időszakhoz képest általában csökkent (Vásárosnamény, Tokaj, Szeged), vagyis az árvízlefolyási viszonyok folyton javulnak. A gyorsabb levonulással azonban a rendkívüli árvizek tetőzésének emelkedését is észleljük, különösen Szolnokon és Csongrádon. Ez azonban részben 14. ábra. néhány öblözet begátolásának tulajdonítható helyi jelenség, de főként azzal magyarázható, hogy 1876—95 közt csupán a Tiszán — nem számítva a mellékfolyókat — 84 gátszakadás volt és összesen 1.000,000 holdat öntött el a víz, míg az 1910—29. évi periódusban mindössze négy jelentéktelen gátszakadásról tudunk, 19,000 hold elbontásával, tehát az összehasonlítás alapjául szolgáló időszak árvizei aránylag alacsonyan tetőztek. Az árvízszín emelkedésének kimutatására használják fel még a hullámtéri feliszapolódást is, amely itt-ott tényleg megfigyelhető. A fenti számadatok után ezekről meg sem kellene emlékeznünk, de mivel e körülményt általánosságban a töltésezéssel való ármentesítések ellen érvül is fel szokták hozni, röviden mégis kitérek reá. Tény, hogy mindenütt, ahol a sebesség valamilyen okból lecsökkenik, a víz a magával hozott iszapot lerakja. A Tiszán az átlag 2-—3 km távolságban lévő kövekkel rögzített ú. n. nyilvántartási keresztszelvények többszörösen megismételt felvételekből kitűnik, hogy a holt medrek, az anyaggödrök, melyekből a töltések 10*