Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - IV. Sárkány Béla: Lecsapolás és öntözés. A gazda és a mérnök együttműködése

56 a kockázat és mit nyerhetek? Esetleg ha tényleg nagy lesz a szárazság, lesz valami sarjú termés?" Szóval kell-e a lecsapolás? „Persze hogy kell, hiszen azért harcoltam a társulatnál évek óta." Körülbelül így alakul ki a felületes kritika, gondolkozás nélkül, gyakran a jobb meggyőződés félretételével, sőt ellenére is, mert jól esik, ha a sok baj között elhitetjük, hogy van kézzel fogható hibás ! Biztosan tudom, hogy azokat az előnyöket, melyek egy-egy igen száraz évben, a veszett fejsze nyeleként a lapos vízjárta helyeken kaszált sáros sarjú, széna vagy zöld legelő adna, egyetlen gazda sem cserélné el azért a biztosságért, amit a lecsapolás minden évben a vízkár megszüntetése által részére nyújt. Azt hiszem, minden józan gazda megállapíthatja, hogy a lecsapoló víziművek által teremtett biztosság előnyei messze felülmúlják azokat a hátrányokat, melyek időnként a káros víz levezetése következtében előállhatnak. A mezőgazdaságnak nem az a víz kell, ami a talajban visszatartva káros, hanem az a víz, amely csapadék alakjában áldó esőként reáhull, amely a növényi életnek, a növénytermelésnek életet adó alapeleme. Nem mulaszthatom el, hogy ez alkalommal a hírlapokban is olyan gyakran tárgyalt pestvármegyei dunavölgyi vízlecsapolás ügyét is fel ne említsem. Tudjuk, hogy örömujjongással fogadta az egész közvélemény annakidején a kormány intézkedéseit, mellyel lehetővé tette, hogy ez a nagy munka megvalósulhasson, sok ezer kat. hold lecsapolható, kultúra alá vehető legyen. Alig készült el a munka, sőt még teljesen befejezve sincs, máris szenvedélyesen támadják és kétségbevonják annak eredményét. A helyszínen szerzett tapasztalataim alapján a következőket mondhatom el : 1929 augusztusában néhány kiváló gazda kíséretében alkalmam volt bejárni a társulat területének azt a felső részét, mely Budapesttől alig 50—60 km távolságra Kiskunlacháza és Kunszentmiklóstól keletre terül el. A bejárt terület körülbelül 60,000 holdat tett ki. Ha teljes objektivitással nézem is a világot, ez a terület mégis nagyon szomorító hatást keltett bennem. Itt a főváros közelében Sven Hedin tibeti táj leírásaira emlékeztető kiégett szikes és homokos dombok, lapályok váltakoztak. A kultúra igen-igen csekély nyoma volt csak látható és az autó gyors járása mellett is félóra is eltelt, míg egy hegyeskalapú kun pásztorra találtunk, aki néhány juhot legeltetett. Megjegyzem, hogy nagy uradalom területén jártunk. Ezt a tájképet látva, mit írhat egy szenvedélyes, világboldogító íróember? ! Véleményemet nem rejtettem én sem véka alá és kérdeztem, mi az oka ennek az állapotnak? „A szik és homok terméketlen, nem érdemes megművelni, ami jó, azt szántjuk ; 2—3000 kat. holdnyi gazdaságból 5—600 holdat." Nos és ezt a területet csapolják le az urak ? „Dehogyis, ez már úgyis eléggé nélkülözi a vizet, hanem vannak jóalakú, kitűnő humuszos laposaink, ahol a víz eddig mindig állt, azokat csapoljuk le és reméljük, hogy így gazdaságonként még további 500—600 holdon termelhetünk." Szóval a lecsapolástól csupa jó terület lesz a vízkártól megvédve? „Sajnos nem, bizony szikes, rossz laposokat is kénytelenek voltunk lecsapolni, mert másként az árkokat vezetni nem lehet. De nem is lehetne ezeket kihagyni a lecsapolásból, még ha különben mód is volna reá, mert vizes évben olyan nagyon feláradnak, hogy a környező jó területeket is veszélyeztetik." A folytatólagos beszélgetések során kialakult az a vélemény, hogy