Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - IV. Sárkány Béla: Lecsapolás és öntözés. A gazda és a mérnök együttműködése

57 a lecsapolással már mentesített jótalajú területnél az a baj, hogy a kultúra alá vonás sok pénzbe kerül, 3—4 évi munka is kell, míg a talaj megszelídül. Rossz talaj pedig eddig is volt túlontúl elég, s ha ilyen is van lecsapolva, azzal meg éppen nem tud mit kezdeni a gazda. Ilyen helyzetben nagyon súlyosnak érzik a már évek óta fizetett társulati járulékot, melyet olyan területek után is le kell róni, ahol még semmi művelés, semmi jövedelem nincs, sőt amely területeknél még külön igen nagy gazdasági befektetésre is szükség van, hogy jövedelmezőkké váljanak. Ha már most valamely uradalom területileg aránylag csekély része után is nehezen bírja a fizetést, mit szól az a kisbirtokos, akinek talán egyetlen darab földje esik a lecsapolási érdekeltség területére és aki esetleg 5—6 évig is ráfizet anélkül, hogy volna jövedelme, volna miből ? Szóval nem a lecsapolás műszaki keresztülvitele ellen zúdul fel az érdekelt, hanem a jó időben, a konjunktúra korában magára vállalt terheket tartja most a megváltozott rossz gazdasági helyzetben elviselhetetlennek. Milyen lelkiismeretlenül jár tehát el az, aki ennek a hangulatnak levezetésére azt állítja oda bűnbaknak, aki legkevésbbé tehet róla : a mérnököt. A mezőgazdaság természete szerint a befektetéseknek készpénzhiány esetén csak akkor van helye, ha az hosszú időre osztható fel és ha kamatfizetés és törlesztés csak akkor kezdődik, midőn már a jövedelemből fedezhető. Meggondolandó volna, hogy a lecsapolási vízművek finanszírozásánál a mű teljes elkészültéig, sőt azontúl is 2, esetleg 3 évig a kamatokat is, mint időközi kiadásokat a befektetési összeghez kellene hozzácsapni és csak, ha már a víztől felszabadult területeknek hozadéka van, akkor kezdődnék az annuitások fizetése. Vagyis a beszerzendő tőkét kellene nagyobb összegben állapítani meg, hogy az időközi kamatok is ebből legyenek fedezhetők. Nem igen volt arra általánosságban eset a vízmentesítés történetében, hogy a mérnökön mult volna valamely vízmentesítési munka tökéletlen kivitele. Nem mondom azt, hogy máson, például a gazdán fordult meg a dolog. A gazdasági élet törvényszerű szükségessége befolyásolta ezeknek sorsát. Az Alföld nagykiterjedésű, csekély népességű felületén először teljesen elégségesnek tűnt fel az a biztosság, amit a nagy folyók szabályozásával és árvíz elleni töltéseinek kiépítésével el lehetett érni. A szabályozás előtt is már művelt földeknek az árvíz ellen való védelmére ez tényleg elég is volt. Megkezdődött a tanyavilág kialakulása. Az árvíztől mentett magaslatokon állandóan megtelepedett gazdák, szárazabb években kezdtek mélyebb területeket is művelés alá venni, ahol azután egy-egy csapadékosabb év óriási károkat okozott. így megszületett a belvízrendezés szükségessége és folytatódik máig is, míg egy talpalatnyi föld van, ahol még vízkár előfordul. A már annyiszor hangoztatott és kívánatos biztosság a szülőanyja ennek a mozgalomnak. Az eddig elmondottakkal azt akartam szemléltetni, hogy a gazda azt kívánta és azt kívánja ma is a mérnöktől, hogy vízkártól mentes biztos földet adjon talpa alá, De azt is igyekeztem igazolni, hogy a gazdának ez a kívánsága helyes, mert egyfelől a kockázattal járó művelés és gazdasági befektetés csak veszteséges lehet, másfelől a lecsapolatlan területeknek száraz években mutatkozó esetleges előnye összehasonlíthatatlanul elenyésző csekély a biztos területeken normális években elérhető termelési eredményhez képest.