Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

1. füzet - II. Sajó Elemér: Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában

24 kapcsolt víziúthálózatát rendkívül intenzíven állította a hadviselés szolgálatába, ideértve természetesen a front mögötti élelmezést és nyersanyagszállítást is. Abban a bámulatraméltó, szívós ellenállásban, melyet a középponti hatalmak az aránytalan túlerővel szemben olyan sokáig bírtak ki, nagyon jelentős szerep jutott a tökéletesen felszerelt német víziutaknak is (1. a német Reichsverkehrsministerium jelentését), amelyek teljesítőképessége messze felülmúlta a nagykiterjedésű, de részben már elavult francia csatornahálózatét. Már a háború alatt látták a németek, hogy ha a tengerentúli gyarmataikat elvesztik, csakis kelet felé vezethetik le évről-évre növekedő népességüknek és ebből fejlődő ipari energiájuknak fölöslegét. Már akkor kezdték felismerni, hogy erre a célra a Duna—Rajna-csatornán és a Dunán kívül szükségük van egyenesen Oroszország felé vezető víziútra is. Az építés alatt álló hatalmas Mittelland-csatornát (a westfáliai iparvidékről, a Rajnáról Berlinig) már az Oroszország felé vezető transverzális víziút első szakasza gyanánt jelölték meg. (Symphernek, a porosz vízügyi szolgálat volt vezetőjének 1921. évi müncheni előadása szerint.) 3. Németország víziútpolitikája a háború után. Már jeleztük, hogy Európában víziutak tekintetében Németország viszonyai állanak a legközelebb a mi helyzetünkhöz. Ezért — a háború utáni fejleményekre áttérve — legcélszerűbbnek látszik, ha az illetékes hivatalos jelentés nyomán először az újabb német felfogást ismertetjük. („Zur Frage der Reichswasserstrassenpolitik, herausgegeben vom Reichsverkehrsministerium, 1927.) Németország a háború alatt tett tapasztalatok alapján, rögtön az összeomlás után revízió alá vette közlekedésügyi politikáját. Elsősorban is egyesítették az addig az egyes- országok szerint széttagolt vasúti hálózatukat és megteremtették az összes német vasutakat magábanfoglaló Reichseisenbahnen hatalmas szervezetét. Ugyanígy egyesítették a víziutaik igazgatását, illetőleg központosították azoknak irányítását is. „Als im Jahr 1919 eine, den geänderten Zeitverhältnissen entsprechende Lösung für die Regelung der verkehrswirtschaftlichen und verkehrspolitischen Fragen im Rahmen der neuen Reichsverfassung gesucht wurde, war wesentlich mitbedingt durch die Erfahrungen der unmittelbar vorangegangenen Kriegszeiten ein sehr starkes Bewusstsein für die Bedeutung der Binneniva-sserstrassen lebendig. Es fand seinen Niederschlag darin, dass die Reichsverfassung das dem allgemeinen Verkehr dienende Wasserstrassennetz zusammen mit den Eisenbahnen der Leitung durch die Reichsregierung unterstellte." . . . Az előadó 1919 április 30-i jelentése szerint : „Wir miissten in der Verfassung ein Bekenntnis zur Reichs wa sser strassenpolitik abgeben. Die Wichtigkeit der Wasserstrassen nehme zu, und es wäre unverständlich und unlogisch, wenn man die Wasserstrassen als Angelegenheiten der Bundesstaaten behandeln wollte, nachdem man die Eisenbahnen zu einer Reichsangelegenheit erklärt habe." A Reichsverkehrsministerium idézett jelentése egyébként az újabban kiforrt német víziút-politikának alapelveit és az azzal összefüggő lényeges szempontokat, a következőkben foglalja össze : a) A háború alatt tett tajxisztalatok nagyon kedvezőek a víziutakra nézve. b) A közlekedés terén nagy átalakulás megy végbe. A szenet túlnyomólag a termelés helyén fogják elégetni és az energiát nagyfeszültségű villamos hálózaton