Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

1. füzet - VI. Kenessey Béla: Az 1885 : XXIII. t.-c. 40. §-a alapján elrendelhető mederméretek

192 holdanként terhet 50 aranykoronában, vagyis mai pénzben 58 pengőben, annak hozzáadásával szabja meg, hogy az elérhető haszon megfelelő magasabb volta esetében a felső határ túl is léphető. Ebből okszerűleg az is következik, hogy adott esetben a kiróható teher nemcsak, hogy lényegesen kisebb lehet 58 pengőnél, de esetleg teljesen mellőzendő is. Az említett intézkedés rendkívüli felelősséget ró elsősorban a hatóságoknak javaslatot tevő kultúrmérnöki hivatalokra, amiknek nagyon is megfontoltan kell eljárniok és úgy a meglévő, valamint az elérhető gazdasági helyzet által adott, illetőleg adandó viszonyokat szigorú mérlegen kell megvizsgálniok, nehogy az eljárás megindításával hiábavaló költségeket, annak keresztülvitelével pedig valóságos gazdasági kárt okozzanak. Ezek a megjegyzések, azt hiszem, eléggé indokolják a jókarbahelvezés kérdésének mindenkor fennforgó nehézségeit, mert az nemcsak igen gondos műszaki megfontolást és munkát, hanem egyben ugyancsak gondos gazdasági mérlegelést is követel. Ezért kell bölcs intézkedésnek tartani a földmívelésügyi miniszternek a II. fejezetben említett 43,496/904. sz. döntvényében foglaltakat, amik szerint a mederrendezés és lecsapolás fogalmi körébe eső munkák nem tartoznak a 40. § hatálya alá. Ha tehát valamilyen szakaszon a mélység a meglévő parti kultúráknak megfelelő lecsapolás igényeit nem elégíti ki, az azoknak megfelélő medermélyítés a törvény alapján kötelező erővel már nem rendelhető el. Közbevetőleg említendő itten meg, hogy a vízfolyások medre által az oldalról szivárgó vizekben a felszín alá beálló süllyedés annál erőteljesebb, minél lazább, vízáteresztőbb talajjal van dolgunk és megfordítva. Ezenkívül a feltalaj színe alá más talaj vízszínsüllyesztést követel meg a rét (körülbelül 50 cm), mást a legelő (körülbelül 60—80 cm) és ismét mást a szántó (körülbelül 70—100 cm). A zárójelben közölt adatok azonban inkább csak tájékoztatók és annak kifejezői, hogy a réti füvek bírják meg a legmagasabbszínű altalajvizet, aminél legelők alatt feltétlenül alacsonyabbakat szabad megtűrni, mert különben a kapillárisán felemelkedett talajnedvesség folytán elég nedvesen feltalajt az állatok összeroncsolják és a legelő pázsitját tönkreteszik. Különösen mély altalaj vízszínt követel meg a szántó és pedig annál inkább, minél intenzívebb művelésű. A fenék vonatozását tehát a természetesen fejlett szakaszok figyelembevételével úgy kell megállapítani, hogy azon lehetőleg kevés változtatás legyen. Ki kell természetesen venni az olyan rövid szakaszokat, amiken helyi viszonyok folytán időlegesen erőteljesebb iszaplerakódás történt. Az magyarázatot sem igényel, hogy nem a természet által megkövetelt erős fenéktöréseket kerülni kell, de meg kell viszont tartani azokat, amik a völgy alakulata és talajának milyenségénél fogva természeteseknek tekintendők. Ilyen esetekben azonban arra kell törekedni, hogy abból később bajok ne származzanak. Ha például valamelyik szakasz enyhe esésű szakaszát erőteljesebb esésű követi és a meder anyagánál fogva számítani lehet arra, hogy a vizek a hossz-szelvényben lévő púpot lehordják, mindenesetre kívánatos ottan a fenék megfelelő biztosítása. A fenntartás megkönnyítés érdekében való ilyen munkálatok az 1913 : XVIII. t.-c. 7. §-a értelmében a vízjogi törvény 40. §-a alapján kötelező erővel rendelhetők el. Abban az esetben pedig, ha erős esés megy át szelídbe, a hossz-szelvény homorú szakasza feltöltődésének megakadályozása érdekében az átmenetet ívszerűen, fokozatosan kell megoldani.