Vízügyi Közlemények, 1930 (12. évfolyam)

1. füzet - VII. Kisebb közlemények

95 Mikor azután ezelőtt pár évvel, a földmüvelésügyi kormány intézkedésére, a szikes területeket pontosabban számbavették, azok kiterjedését 1,300.000 holdnak találták. Hogy azonban Kvassay milyen szíktípusokat becsült, s utóbb milyen területeket vettek szikeseknek, az nem ismeretes. A nagy tudós becslése és a felvétel eredménye tehát látszólag világossá tette, hogy a szikesek kiterjedése rettenetes mértékben megnövekedett. Szerző nem téved rá erre a tévútra, mert elismeri, hogy a szikesek a belvizek levezetése előtt is megvoltak, s utóbbiaknak csupán hatásukat rójja fel bűnül. Sarkalatos tévedése azonban, hogy az alföldi belvízrendezéseket olyan lecsapolási munkálatoknak tartja, amik a talajvizet is leszállítják. Az alföldi belvízrendezések távol állanak a lecsapolás fogalmától, mert céljuk nem más, mint a tavasszal rendszerint fellépő felületi vizeknek, a belvizeknek anélkül való levezetése, hogy ezzel az altalaj vizét is lecsapolnák. Ezt minden bővebb magyarázat nélkül az is igazolja, hogy a hálózat igen ritka, a csatornák méretei pedig csak az említett célhoz képest megszabottak. Hogy egyben valóságos talajjavítók, a szó szoros értelmében vett lecsapolok is legyenek, ahhoz igen-igen lényegesen sűríteni kellene azokat és mélységi méreteiket is olyan mértékben megnövelni, hogy a kívánt célt kielégíthessék. A mai csatornák hatása még a legkedvezőbb esetben sem terjed ki többre, mint jobbra-balra legfeljebb 15—20 m széles sávra. Ennek támogatására talán elég annak megemlítése» hogy Németországban, kötött talajon végzett kísérletek szerint, egy normálmélységű lecsapolócsatorna, 30 nap alatt, a szélétől csupán 7 m távolságig csökkentette az altalajvíz szintjét. Hogy tehát az alföldi és a talajjavító lecsapolócsatomák mélységét el nem érő belvízlevezetőcsatornák az ottani kötött talajokat, különösen pedig a szikeket tőlük nagyobb távolságig kiszáríthassák, illetőleg bennük a talajvizek szintjét leszállíthassák, ezt még mint távoli valószínűséget is egyenesen kétségbe kell vonni. Hozzáteszem ehhez, hogy a szerző által müvéhez csatolt talajtérkép szerint, a csonkaországi szikes foltok (altalajuk, a jelmagyarázat szerint, sziksós sárgaföld) a tavi márga altalajú réti agyagos részekkel együtt, lösz altalajú mezőségi vályog közé vannak elszórtan beékelve. A mezőségi vályogot mésszel és vasoxiddal telített kolloidos agyagtartalmúnak mondja, aminek termőrétege morzsás szövetű, a vizet beveszi, megőrzi és még a legszárazabb nyáron sem repedezik össze. Viszont a rétiagyag a szerző szerint is az ország legkötöttebb talajfajtája, ami nedves években bőven terem ugyan, de száraz években gyenge termést hoz. A szikes talajokra nem mondja ugyan ki világosan, hogy azok természete fizikai állapotuk miatt megfelel az igen kötött talajokénak, de leírása erre, a különbéi; is helyes következtetésre utal. Ha tehát rendkívül kötött természetű és a könnyen kiszáradó felszín alatt a benne levő vizet makacsul megtartja, igazán fel kell vetni a kérdést, hogy képesek azt a csekélymélységű belvízcsatornák olyan mértékben vízmentesíteni, ahogyan azt a szerző állítja. Egy dolog azonban természetes: Ahol a nagyon ritkán elhelyezett belvízcsatornák szikes foltokat is metszenek, amik azelőtt a felületi vizek levezetésének hiányában még a legnagyobb nyárban is elegendő nedvesek voltak és bizonyos fütermést adtak, a csatornák következtében elveszítvén felületi vizüket, felületükön könnyen kiszáradnak, tehát még a gyenge termés is tönkremegy bennük. Az is természetes, hogy a belvízrendezés előtt lehettek olyan kisebb-nagyobb terjedelmű szikes foltok, amik még a legnagyobb szárazságban is, legalább részben, vízzel voltak borítva és így részben adtak fütermést is. Ha tehát ezek a foltok nem teremnek füvet, azt a szerző által is elismert sok százezer holdnyi termőterület nyereséggel szemben aligha lehet bűnül felróni. Ez a terméketlenség azonban nem a talajvizek lesülyedésének