Vízügyi Közlemények, 1928 (10. évfolyam)

2. füzet - I. Kenessey Béla: Kvassay Jenő emlékezete

l) V Kvassay Jenő, úgy szereti hónát és rajta lakó népét, ez az érzés hordja magában azt a csirát, amelyből kihajt s később nagyra nő az a terebély, melynek áldása az egész honra kiterjed, melynek gyümölcsét hazánk minden lakója élvezi, amely messzire ellátszik és a magyarnak külföldön is hírnevet szerez: jó hírnevet! Nagy érdemeiért a hazai és a külföldi kitüntetéseknek egész sorozata érte. De ö hazájának olyan önzetlen munkása volt és lelke az emberi hiúságok felett oly magasan járt, hogy neki e kitüntetések különös örömet nem okoztak. Csak azoknak a kitüntetéseknek örült igazán, amelyek nem földi hatalmasságoktól eredtek, hanem amelyekben a hazai tudomány legfőbb csarnoka, a Magyar Tudományos Akadémia részesítette. A vizi mérnökök nevében csak megilletődve szólhatok nagyságáról, de amit róla, sírja szélén állva elmondhatnék, mind kevés ahhoz, amit cl kellene róla mondanom. Vezérünk, dicső Caesárnnk volt egy emberöltőn át, de neki nincs Antoniusa, aki sírja felett azt mondaná: „Temetni jöttem Caesárt, nem dicsérni!" Mi magyar mérnökök valamennyien csak azt mondjuk: Temetjük vezérünket és dicsérjük őt!" Temetjük Kvassay Jenőt! Mily szomorúan hangzik ez! De, ha vigasztaló szót keresek, megtalálom azt is. Mert igaz, hogy eleven hangját többé nem fogjuk hallani, igaz, hogy szelíd tekintete többé nem simogat bennünket, de szellemével, szavával, amíg csak élünk, mindig találkozni fogunk, mert még unokáink is őt fogják idézni és ezekből az idézetekből — amint felénk zengenek — az ő szavait fogjuk hallani. Temetjük Kvassay Jenőt, de az ö szellemétől elválni nem fogunk sohaseml Temetjük, — de hogy Kvassay Jenő meghalt, ne mondjuk sohasem, mert ő a hallhatatlanságba költözött! Am — fájdalom — a kérlelhetetlen perc számunkra mégis elérkezett: a perc. amidőn nekünk, akik annyira szerettük és tiszteltük, búcsút kell tőle vennünk. Fáj a szívünk, hogy már sírjának mélyén látjuk koporsóját, melyre rög kezd már hullani. Ez utolsó pillanatban emeljük tekintetűnket inkább az Ég felé — és tőle, ki oda távozott — kérjük: sugalmazza ezentúl is gondolkozásunkat. tetteinket! És az Úrtól, ki magához szólította, kérjük: hogy az örök üdvösségben adja meg neki a csendes, a dicső nyugalmat! Isten vele!" Az utolsó búcsúszó után bezárult felette a sfr és poraira hant borul!. Még el sem hervadtak koszorúi, sírján már virágot ültetett a szeretet. II. Udránszky József emlékbeszéde a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet vízépítési szakosztályának 1920. december 21-én tartott ülésén. Mélyen tisztelt vendégeim! Tisztelt szakosztály! A vízépítési szakosztály folyó évi június hó 1-én megtartott ülésében