Vízügyi Közlemények, 1912 (2. évfolyam)

1. füzet - IV. Hajós Sámuel: Az 1909. évi szigai jégtorlódás megbontása

29szakasz után következő síkvízből, megmérjük a vízszín magasságát felfelé mindaddig, míg a jég felszíne már torlódást nem mutat. Egyszeres toriász esetén egykét kilométer szintezés elég, többszörös torlaszoknál ellenben mint a milyenek az idén (1909) Baja és Paks között előfordultak, 40—50 kilométer bosszú szakaszt is végig kell szinteznünk. Szintezéssel kerestük fel 1902-ben a Baja fölötti (koppányi) jégtorlasz helyét, mely művelet eredményét a 2-ik képen látható hosszanti metszetben raktuk fel. Látjuk belőle, hogy a vízszínesós legnagyobb törése, vagyis a duzzasztás maximuma a jégtakaró végpontjától számított mintegy 900 méternyire van, tehát a legnagyobb mederszűkűletnek is e tájon kell lennie. Egy második vízszín törést is mutat a hosszanti metszet, még pedig 400 m-rel feljebb, annak jeléül, hogy ott másodrangú torlódás verődött össze. Külső jelek a jégtorlasz hollétére vonatkozóan. Bár az eddig tárgyalt módszerek valamelyike mindig elég közel vezeti az embert a torlasz helyéhez, az akadály pontos helyzeti fekvéséről és alakjáról azonban még ezek után sem sokat tudunk, pedig a torlaszbontás munkájához ez is rendkívül fontos, mert a bontómunkának a torlasz struktúrájához kell, hogy alkalmazkodjék. A jógtorlódás magját legtöbbször a felszínen erő- f £ ° ° E So sen össze-vissza hányt táblák, magas jégdombok árulják el. De e felszíni torlaszok nem biztos jelek. Továbbá néha az olvadás eltünteti, egyenletessé teszi a jégfelszínt, pedig alatta erős' jégmag van. Ezért a kutató lyukak készítése vezet legbiztosabban a jégmag nyomára.