Vízügyi Közlemények, 1908 (24. füzet)

A talaj fizikai sajátságai

Továbbá a talaj fizikai tulajdonságainak meghatározás-módjai is hozzájárultak, hogy megismerésük iránt nem mutatkozott a szükséges érdeklődés. Schübler klasszikus kisérletei óta a szóban forgó fizikai tulajdonságok meghatározása tekintetében úgyszólván semminemű haladás nem történt, különösen abban az irányban nem, hogy a meghatározás módjainak valamelyikét általánosan használták volna, a mi az egyes elemzések viszonytagos összehasonlítását lehetővé tenné. Az összes meghatározó módszerek fö- és alaphibája, hogy hozzájuk olyan anyagot vesznek a talajból, amelyet előbb porrá dörzsöltek és semmi tekintettel sincsenek a talajnak a természetben meglevő szerkezetére. A kísérleti anyagot tehát úgy kezelik a laboratóriumban, a mint a természetben rendesen sohasem találjuk. Utóbbi időben a kutatók többsége belátja ugyan emez álláspont helytelenségét, de kellő javulás máig sem észlelhető, egyrészt, mert a kisérleti talajanyagot nem tudtuk természetes szerkezetében kiemelni, másrészt, mert a használatban levő ú. n. laboratóriumi módszerek sokkal kényelmesebben hajthatók végre. Néhány pedologus még ma is védi ugyan a «laboratóriumi kísérleteket». így pl. NowacJci szerint azért kell laboratóriumban előkészített anyaggal kísérletezni, mert nem tudjuk, hogy a kisérleti anyagot szántóról vagy ugarról, trágyázás előtt vagy után vegyük-e, stb. A szerint, a mint a müvelés egyik vagy másik szakában veszünk kisérleti anyagot, az eredmény pl. a víztartóképességet illetőleg teljesen eltérő lesz. Ez a megfigyelés kétségtelenül igen helyes. Azt kérdezzük azonban : miért végezzük a különböző pedologiku.s kutatásokat? Mi czélra szolgál tulajdonképen az egész pedologikus tudomány ? Erre az a felelet, hogy a pedologiának a növénytermelés érdekében a talajmívelés minden szakát meg kell világítania. A pedologiai kutatás adatai ne csak jelentőség nélküli számok legyenek, hanem további következtetések alapjául szolgáljanak a termelés javára. Ha tehát a talajvizsgálatok végczélját tekintjük, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a megmivelt talajt a természetben található mindenféle állapotában tanulmányoznunk kell, hogy így másutt előző példával való összehasonlítás útján könnyebben megítélhessük, milyen tizikai állapotba kell a talajt hozni avégből, hogy mezőgazdasági termelés tekintetében legtökéletesebben kihasználható legyen. A talaj eme fizikai állapotának a természetben való vizsgálatára tehát, különösen a víznek a talajjal szemben való viselkedését illetőleg, a laboratóriumi kísérletektől való megkülönböztetésül a térszínen való kísérletezést javasoljuk. A földbe 10—20 cm. átmérőjű (Heinrich), de különböző hosszúságú csöveket verünk be. A cső kiálló végébe vizet öntünk és 24 órán át itatjuk vele a talajt. Ez idö után mérjük azt a vizet, a melyet a talaj bizonyos idő alatt magába felvesz. Az eredményből a rétegeknek meghatározott mélységig való átbocsátóképességére következtethetünk, még pedig a talaj természetes állapotában. 24 óra múlva, a mikor a föld a cső összes vizét felszítta, 1 cm

2 (egyes kutatók : Ramann, Heinrich megállapítása szerint) keresztmetszetű csöfúróval a csőből határozott mennyiségű anyagot emelhetünk ki. Ha ezt előbb nedves állapotában azonnal, azután 100° C.-nál való kiszárítás után megmérjük, a különbség a talajban foglalt vízmennyiség súlyát adja. Ezt az eredményt a fúróval kivett anyag ismert mennyiségére átszámítva a térfogat szerinti víztartóképességet nyerjük. Ha pedig a kisérleti talajban talált vízmennyiséget a 100° C.-nál kiszárított