Vízügyi Közlemények, 1903 (17. füzet)

A biologikus szennyvíztisztító mód

157a A tisztított szennyvízbe behelyezett halak 3—8 napig életben maradtak, holott az eredeti szennyvízben pár perez múlva tönkre mentek. A kisérlet igazolta egyúttal azt is, hogy minél kisebb lett a szűrőanyag pórusainak térfogata, annál tovább tartott a test megtöltése. így a töltési idő kezdetben 3 perez volt, mely a 800-ik töltésig 4 perezre emelkedett s ezen túl a töltési idő rohamosan emelkedett egészen 17 perczig. Igazolta a kisérlet továbbá azt is, hogy az oxidáló testnek ilyen mérvű igénybevétele mellett a tisztulás foka nem valami nagy, de a tisztított szennyvíz kénhidrogént fejlesztő bomlásba többé nem megy át és a halakra is aránytalanul kevésbé veszedelmes. A kisérletezők megfigyelései szerint hasonló módon kezelt testek kimosása, illetve új anyaggal való ellátása évenkint legfeljebb kétszer szükséges s 100 liter fejenkénti és naponkénti fogyasztás mellett 1 m

3 szűrőanyagra legfeljebb 25 lakos szennyvize vezethető különválasztó rendszer esetén. Kísérleteztek napi egyszeri telítéssel, kókszszal, 0-5—1*5 cm.-es kavicscsal és 1—2*5 cm.-es téglatörmelékkel töltött medenczéket használva s a kóksz hatása minden tekintetben legnagyobb és a kavicsé a legkisebb volt. A befogadó képesség kezdetben a koksznál 480 liter, a téglatörmeléknél 432 liter, a kavicsnál 409 liter volt, mely 97 napi üzem után a téglatörmeléknél 12%-al, a kavicsnál 20°/

0-al, 145 nap múlva pedig a téglatörmeléknél 23°/

0al, a kavicsnál 27°/

0-al csökkent. A további kísérleteket már finom szemcséjű anyaggal ejtették meg s a kezelés minősége különböző volt. Megkisérlették a napi egy szeri-hatszori töltést az egyszeres és kétszeres szűrőeljárással kombinálva. A 3—7 mm. szem-nagyságú salakkal töltött oxidáló testeknél napi egyszeri megtöltés és egyszeres oxidáczió mellett (a megtöltésre 20—25 perez, a kiürítésre 10 perez kellett; a víz a testben 2—4 óra hosszat pihent és a test 19—21 óráig szellőzött) az oxidáczió-képesség csökkenése 14 havi üzem mellett 64—74° 0 között ingadozott a nélkül, hogy kezdetben az ammóniák salétromsavvá, vagy salétromsavassá változott volna át, melyet azonban később oly magas fokú oxidáczió követett, hogy 1 liter tisztított szennyvíz 56-4 mg. salétromsavat is tartalmazott. Megemlítésre méltó e kisérleteknél, hogy az oxidálást követő egyszerű homokszűrés mellett a vízben benmaradt ammóniák tökéletesen el volt távolítható. A tisztított szennyvíz a halakra semmi behatással nem volt. A mennyileges eredményre vonatkozólag még megjegyzendő, hogy a befogadó képesség 400 töltés után 328 literről/m

3 297 literre,/m

3, vagyis a pórus térfogat 32-8°/

0-ról 29'7°/

0-ra csökkent, mi mellett a befogadó képesség az anyag eredeti térfogatára átszámítva 9-4

0/

0-al kisebbedett. Ugyanilyen kísérleteket 2—7 mm.-es szemnagyságú murvával végezve, a víznek a testben 4 óráig való pihentetése és a testnek 20 órás szellőztetése mellett (a megtöltés és kiürítés csekély időt vett igénybe) kitűnt, hogy a befogadó képesség a 4 havi üzem után 347 liter/m

3-ről 277 liter/m

3-ra csökkent, s az oxidáczió képesség csökkenése 66'76°/

0 között változott. Bár tehát a tisztulás foka nem volt kisebb a salaknál találtnál, a befogadó képesség változása érezhetőbb volt. A kettős oxidáczió-eljárásnál, de ugyancsak egyszeres napi igénybe vétel mellett, a víz az 1—3 cm. szem-nagyságú kókszszal megtöltött testben csak