Markó Csaba - Zsuffa István (szerk.): Magyarország vizeinek műszaki-hidrológiai jellemzése. Duna (Budapest, 1986)
2. A Duna vízgyűjtőjének általános jellemzése - 2.2 A Duna magyarországi vízgyűjtőjének természeti viszonyai
A Középső-Duna legnagyobb mellékfolyóit az Alföld déli részén, Jugoszláviában veszi fel. A jobb oldali Dráva, Száva, Morava az eddigi vízgyűjtő területet közel kétszeresére növeli, míg a bal parton a teljes vízgyűjtő közel 1/5-ét kitevő Tisza ömlik be. E folyókhoz képest eltörpül az ugyancsak balról csatlakozó Temes. A Vaskapun keresztül az Alsó-Duna-medencébe jutó folyam felveszi a viszonylag kisebb hozamú, bal parti Zsil, Olt, Arges és Jalomita folyókat, jobbról pedig a még kisebb jelentőségű Timokot és Iskert. A torkolat közelében ömlik még be két nagy bal oldali mellékfolyó, a Szeret és a Prut. A teljes 817 ezer km2-es vízgyűjtőből így 131 ezer km2 jut a Felső-, 445 ezer km2 a Középső- és 241 ezer km2 az Alsó-Dunára. A folyók vízjárását végül is a természeti feltételek hatásait mintegy összegező lefolyási viszonyok határozzák meg. A Felső-Duna vízgyűjtőjén a Duna saját és az Inn vízgyűjtője két jellegzetes területe különíthető el. A Duna és az északról csatlakozó mellékfolyók vízgyűjtője csapadékban viszonylag szegény, áteresztő talajú, a lefolyási hányad kicsi, a vízjárás kiegyenlített. Ezzel szemben az Inn — és a többi alpesi folyó — vízgyűjtője csapadékos, kőzetei jó vízvezetők vagy vízzárók — így a torkolati szakasztól eltekintve csekély a felszín alatti tározódás — és a folyók nagy esésűek. Ennek megfelelően magas a lefolyási hányad; a Felső-Duna, sőt még a Középső- Duna magyarországi szakaszának vízjárását is az Inn határozza meg. Ezt támasztja alá a Felső-Duna vízhozamainak alakulása is; a pozsonyi kereken 2100 m3/s-os sokévi középvízhozamból 1600 m3/s az alpesi folyókból származik — ennek felét az Inn adja — és csak a maradék 500 m3/s-nyi vízhozamot szállítja maga a Duna és a bal oldali mellékfolyók. A Középső-Duna vízgyűjtőjének csak kis részét teszik ki a magashegyi, nagy lefolyású területek. A hegyek lejtőit törmelékes, üledékes, lefolyást csökkentő kőzetek borítják, a nagy kiterjedésű síkságon pedig az igen kis esés gátolja a viszonylag kevés csapadék gyors lefolyását. E hatások következtében a szakasz vízjárása a Felső- Dunáénál jóval kiegyenlítettebb. Mindezek következtében a Duna középvízhozama Mohácsnál csak mintegy 100 m3/s-mal haladja meg a pozsonyit. A Középső-Duna alsó szakaszán ömlik be a Kárpát-medence három legjelentősebb mellékfolyója, a Tisza, a Dráva, és a Száva. A Tisza vízgyűjtője az előbbi okok miatt kis lefolyású, a vízgyűjtő terület nagyságához képest a Tisza kb. 220 m3/s-os középvízhozama kicsinek mondható. Ezzel szemben a csapadékos területről induló és jó vízvezető kőzeteken lefolyó Dráva és Száva lefolyási hányada 40% körül van. E folyók vízhozamaival a Duna középvízhozama a Vaskapunál megközelíti az 5500 m3/s-ot. Az Alsó-Duna lefolyási viszonyai nagyjából megegyeznek a Középső-Dunáéval. A hegységekből lefolyó víz a síkságra érve lelassul, a lefolyási hányad egyre csökken. Az éves lefolyás viszonylag kiegyenlített, elsősorban a csapadékviszonyok következtében. Az Alsó-Duna kisebb jelentőségű mellékfolyói a Duna középvízhozamát a torkolatig 6500 m3/s-re növelik. A vízhozamnövekedés felét a Szeret és a Prut okozza. Az évi átlagos lefolyás és vízhozam még nem jellemzi eléggé a vízjárást, ezért nézzük meg a lefolyás évi menetét is. Míg a bajor Duna-szakasz vízjárása meglehetősen kiegyenlített, az ausztriai szakaszon általában májustól júliusig magas vízállások uralkodnak. Ennek okát az alpesi mellékfolyókban kereshetjük. Májusban a hóolvadás, júniusban az éves csapadékmaximum, júliusban pedig a gleccserek olvadása adja e folyók vízutánpótlását. A Középső-Duna hegységeiben az olvadás már márciusban megindul, a júniusi esőmaximumot pedig a nagyobb arányú párolgás csökkenti. így a Középső-Duna Dráváig tartó részén a vízállás általában májusban tetőzik, majd fokozatosan csökken. Ebből is látszik, hogy a magyarországi Duna vízjárása a Felső-Dunától függ, ott is leginkább az Inntől. A Dráva, és méginkább a Száva torkolata alatt a vízállás maximuma még korábbra, áprilisra tolódik, majd a mediterrán esők hatására november—decemberben újabb maximum jelentkezik. Az Alsó-Duna vízjárása meglehetősen kiegyenlített, a mellékfolyók árvízi hozamai sem hatnak jelentősen a Dunára. A lefolyás maximuma május környékén, a Dráva, Száva, Tisza és a Duna közel együttes nagyvizekor jelentkezik. 2.2 A DUNA MAGYARORSZÁGI VÍZGYŰJTŐJÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI A teljes vízgyűjtő általános bemutatása után kicsit részletesebben áttekintjük a kötetünkben feldolgozott terület (2. ábra) jellemzőit is. Topográfia: A vizsgált terület határát a hazai mellékpatakok vízgyűjtője mentén húztuk meg, így a külön kötetekben tárgyalt Rába, Sió, Dráva, Ipoly és Tisza vízgyűjtő területei kimaradtak. Az ezek alapján meghúzott jobb oldali vízválasztóvonal tehát a Duna és az országhatár kereszteződésénél indul, majd kettészeli a Szigetközt úgy, hogy a vizsgált terület csak magára a Dunára és az azzal közvetlen kapcsolatban lévő holt- és mellékágakra korlátozódik. A Rábát elhagyva, a vízválasztó elkanyarodik a Dunától és miközben 120 m körüli magasságból fölkapaszkodik a Bakony 700 m-es Kőris-hegyi csúcsára, elhatárolja a Rába vízgyűjtőjét. Innen a Bakony ÉK-i vonu21
