Markó Csaba - Zsuffa István (szerk.): Magyarország vizeinek műszaki-hidrológiai jellemzése. Duna (Budapest, 1986)
2. A Duna vízgyűjtőjének általános jellemzése - 2.2 A Duna magyarországi vízgyűjtőjének természeti viszonyai
latain 400—500 m-es magasságban fut, majd a Móri-árkot megkerülve jut fel a Vértes 450 m körüli magasságú gerincére. Itt kikerülve a Velencei-tó vízgyűjtőjét DK-i irányba fordul és fokozatos süllyedéssel éri el a Mezőföldet. A vízválasztó a Mezőföld 130 m magasság körüli löszhátain halad a Sió torkolatáig. Az itteni 90 m-es magasságból a Szekszárdi-dombságon keresztül jut el a Mecsek 680 m magas csúcsára (Zengő), majd a Mecsek gerincén futva éri el Pécs városát, ahol délre fordul. A Baranyai-dombság hátain át jut el a 300-400 m magas Villányi-hegységhez. A hegység gerincén végigfutva közvetlenül a Karasica mentén halad annak torkolatáig, leválasztva így a Dráva vízgyűjtőjét. A bal oldali vízválasztó tulajdonképpen az Ipoly torkolatánál kezdődik, ahol a Duna teljes egészében Magyar- ország területére lép. Az Ipoly vízgyűjtőjétől a Börzsöny gerince választja el a feldolgozott területet. A Börzsönyben éri el a vízválasztó a vízgyűjtő legmagasabb pontját (Csóványos, 929 m). Innen a Naszály 650 m-es csúcsát érintve ereszkedik le a Gödöllői-dombság 300, majd 250 m-es magasságába. Ezt elhagyva fokozatos eséssel szinte kettészeli a Kiskunságot, és annak homokhátain futva az Illancs érintésével Bajánál éri el a Dunát. A terület belsejét tekintve elmondhatjuk, hogy a Gerecse, a Pilis, a Visegrádi-hegység és Budai-hegység kivételével a vízválasztó minden földrajzi domborzati egységet kettészel. Geológia: A Duna az országhatár és Gönyü között a maga építette pleisztocén-holocén kavicsteraszán halad, amelynek vastagsága helyenként a 250 m-t is meghaladja. Az erekkel és morotvákkal átszőtt felszínt öntéshomok, iszap és agyag borítja. A ma is épülő hordalékkúp után a Duna a Győr—tatai-teraszvidékre lép, amely a Kisalföld K-i elkeskenyedő nyúlványa. A terület a Duna idősebb pleisztocén hordalékkúpjának le nem süllyedt K-i szárnya, új- és ó-pleisztocén teraszokkal. Az alacsonyabb új-pleisztocén terasz széles, elegyengetett síkság, amely a Duna alluviumát kíséri, míg az idősebb teraszok a mellékpatakok völgyeivel felszabdalt kavicsos fennsíkok és tanúhegyek sorozata. A jobb oldali vízgyűjtő É-i részének többi területét a Dunántúli-középhegység vonulatai foglalják el. A középhegység legnagyobb tagjának, a Bakonynak csak az Északi- (öreg-) Bakony Ny-i része tartozik a vízgyűjtőhöz. Itt a harmadkori Zirci-medencét körbefogó Kőris-hegy, Papod, Somhegy középkori, főleg triász mészkövek és dolomitok alkotta rögei alkotják a vízválasztót. Észak felé haladva egyre fiatalabb eocén, miocén, pliocén mészkövek, majd a hegylábon miocén kavics, pliocén homok és agyag, pleisztocén kavics és lösz alkotják a fedőkőzetet. A sok karsztosodásra alkalmas mészkő ellenére a hegység viszonylag szegény karsztjelenségekben. A hegység kiemelkedésekor a felszínt vastag málladéktakaró fedte, és az ezen kialakuló vízrendszer a nem karsztosodó rétegek lepusztulása után átöröklődött a karsztos felszínre is, így az Öreg-Bakony vízfolyásai eróziós eredetűek. A középhegység következő tagja a Vértes, amelyet a Móri-árok választ el a Bakonytól. Fő tömegét nehezen karsztosodó triász fődolomit alkotja, amelyet északról eocén-oligocén tengeri üledékek követnek. A hegység völgyeit és medencéit törmelékes jégkorszaki lösz fedi. Az Északi-Bakony és Vértes lábainál húzódik a homokos, kavicsos Bársonyos, amely a mélyben húzódó rögös, árkos szerkezetet tükröző dombvidék. A Vértest a Váli-völgy és északon a Tatabányai-medence választja el a Gerecsétől. A Gerecse Ny-i része nagy karsztos tönkökből és a közöttük elterülő zárt löszös medencékből áll. A felépítő kőzetek triász és jura mészkövek, krétakori márga. Északon eocén rétegek, majd a Duna mellett pleisztocén teraszok és édesvízi mészkövek találhatók. A karsztjelenségek következményei az Által-ér völgyében felszínre jutó langyos karsztforrások is (például a Fényes-források), amelyek hozama azonban az utóbbi években jelentősen csökkent. A hegység keleti részét harmadkori üledékekbe ágyazott kisebb triász rögök alkotják. Ehhez kapcsolódik ajég által hullámosra denudált Zsámbék—bajnai-dombság. A Gerecsét a Budai-hegységtől a pliocén-pleisztocén korú Zsámbéki-medence választja el, amely dél felé a Mezőföld felé vezet át. A Budai-hegység fő tömegét jól karsztosodó triász és eocén mészkő, triász fődolomit, hárshegyi homokkő és kiscelli agyag alkotja. A déli részen fiatalabb miocén mészkő és kavics, valamint pliocén- pleisztocén homok, agyag, édesvízi mészkő és lösz jellemző. A karsztos jelleg következményei a szegényes felszíni vízfolyáshálózat és a karszt- és hévízforrások bősége. A Pilis szerkezetében és kőzeteiben is hasonló a Budai-hegységhez, de fő tömegét inkább fődolomit alkotja, karsztosodásra hajlamos mészkövek csak kis területeken mutatkoznak. A Dunántúli-középhegység utolsó tagja a vulkáni eredetű Visegrádi-hegység. A hegység tulajdonképpen a Börzsöny folytatása, a belső-kárpáti neogén vulkáni öv egyik tagja. A két hegységet a Duna antecedens, szimmetrikus, teraszos völgye határolja el egymástól. A hegység fő kőzete oligocén-miocén kiömlésű andezit, illetve annak tufái, és agglomerátum. Később a hegység medencéiben glaciális vályog keletkezett, az andezit-breccsa kőtengerek pedig periglaciális képződmények. A Duna bal partján elhelyezkedő Börzsönyt szintén inkább andezittufa és agglomerátum építi fel, mint kiömlési kőzet. A vulkáni tevékenység itt már az eocénben megkezdődött, de a fő kitörések a miocénben volu’k. 22
