Zsuffa István: Műszaki hidrológia III. (Budapest, 1999)

5.2. A VÍZÉPÍTÉSI MŰVEK HIDROLÓGIAI MÉRETEZÉSE

háztartási viszonyokat és így a belvízrendszer kiépítése, illetve fejlesztése előtti állapotban észlelt lefolyási adatok mindenképpen módosulnak. A felszíni vizekre vonatkozó adatok közül legfőképpen a felszíni vízképződés tányéré vonatkozó egyszerű jelzések azok, amelyek hasznosíthatók: minden Vízügyi Igazgatóságon évtizedek óta nyilvántartják a felszíni vizek megjelenéséről a csatornaőrök által adott jelentéseket.

Mivel a síkvidéki területek vízháztartása az emberi beavatkozás függvénye, ezen beavatkozások tervezése, hidrológia méretezése a vízháztartási viszonyoknak az alapos tárását igényli. A numerikus vízháztartási vizsgálatok előtt azonban célszerű ezen folyamatok alakulásának hidrológiai jellegét áttekinteni.

A hazai belvízi elöntések mind a hidrológiai folyamatok, mind a vízgazdálkodási hatásuk szempontjából két külön kategóriába sorolhatók. A télvégi, kora tavaszi hóolvadások okozta belvizek kialakulása és ezek hatására keletkezett károk alapvetően különböznek a tenyészidőszak alatti heves felhőszakadások okozta elöntések hidrológiai folyamataitól és az ezek okozta károktól.

Az olvadásos árvizek hosszú és viszonylag lassú folyamat eredményeként alakulnak ki. Európa mérsékelt égövű tájain késő ősszél, azaz a hidrológiai év, a pozitív vízház- tartású évszak kezdetén, a valóságos párolgás minimálisra csökken és az őszi esőzések a korábban kiszáradt talaj fedőrétegét fokozatosan átnedvesítik. A természetes vízkapacitásig, vagy esetleg még jobban, a magas talajvíz kapillaritása által telített felső talajréteg száraz hidegben nagy vastagságban átfagyhat és erre az átfagyott talajra később jelentős mennyiségű vizet tároló hótakaró rakódhat le. Ezen hótakaró tavasszal, a melegebb levegővel érkező esőzésekkel igen nagy felszíni elöntéseket okozhat. Ez a folyamat azonban megfigyelhető, nyomon követhető és megbízható módon előrejelezhető.

Az előrejelzésekhez ismernünk kell az átfagyott talajréteg vastagságát és nedvességét, a hótakaró víztartalmát. A magyar vízügyi szolgálatban már 1950-es években elrendelték, hogy a gát- és csatornaőrök minden téli nap kötelesek a hótakaró vastagságát és az átfagyott talajréteg vastagságát lemérni. Több mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy megállapítsák azt, hogy ezeket a megfigyeléseket nem elég elrendelni, hanem ezen elemek mérésére, megfigyelésére a megfelelő eszközöket be kell szerezni és a mérések módszertanát ki kell dolgozni. A hótakaró vastagságánál sokkal fontosabb adat a hótakaró víztartalma, amelyet megfelelő mérőeszközzel történő statisztikai mintavétellel kell az egyes állomásokon meghatározni (lásd a 3.2.6 fejezetet). Az átfagyott talajréteg vastagságát, az eredeti rendelkezés szerint a csatomaőmek talajcsá- kánnyal való törésével kellett volna meghatároznia. A telített állapotban átfagyott iszapos, agyagos talajok azonban kézi erővel nem bonthatók meg: a vízügyi főhatóság rendelkezésére végzett megfigyelések adatai legjebb a fagyott talajréteg létére adtak információt. 1963-ban vezették be Magyarországon a fagyott talajréteg vastagságának részletes megfigyelésére alkalmas mérőeszközöket. Az Országos Meteorológia Szolgálat úgynevezett klímaállomásain, a vízügyi szolgálat tájjellemző- és kísérlet vízgyűjtőinek központi hidrometeorológiai állomásain a talajnak a hőmérsékletét ugyan több mélységben naponta háromszor is mérik, ezek az adatok azonban ezen viszonylag ritka állomáshálózatra korlátozódnak és csak a hőmérők mélységi pontjainak fagyott jellegéről adnak tájékoztatást.

111