Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
96 III. A SIÓ-VÖLGY TÖRTÉNETE All. SZÁZAD ELEJÉTŐL A 18. SZÁZAD KÖZEPÉIG rajnai) forint, vagyis a korábbinak mintegy négyszerese lett volna. Ezekhez a terhekhez járultak volna a természetbeni szolgáltatások, a kilencedek és tizedek, valamint a 8. és 11. pontban megnevezett juttatások; évente egy őz, hat nyúl, 360 csirke, 360 tojás, 60 lúd, 21 és fél kg kifőzött (azaz víztelenített) vaj, valamint a sátoros ünnepeken egy borjú. Ha ezek értékét az előbbiekhez adjuk, akkor az egész összeg közel az ötszörösét tette volna ki az előző évtizedekben fizetett árenda összegének. Tóth (1989) szerint a fokiak a terhek ilyen mértékű növekedésébe és jobbágysorsba juttatásukba nem nyugodtak bele, s a korábbi állapotok megtartását kérvényezték a káptalannál háromszor, majd arra hivatkozva, hogy a vármegye kötelessége megvédeni az adófizető népet a földesurak túlkapásai ellen a vármegyéhez is panaszt nyújtottak be. Sőt, 1755-1757 között a foki lakosság küldöttsége a bécsi kancelláriáig jutott el panaszával, ahonnan magukkal hozhatták azt a királyi rendeletet, miszerint a folyamatba tett általános úrbéri rendezésig a vármegye ne hagyja jóvá a fokiak úrbéri terheinek növelését. A Helytartótanács ennek megfelelően 1758. január 26-án utasította a vármegyét, hogy siettesse a megegyezést a fokiakkal. Ez eredményesek bizonyult és 1758. június 2-án Sió-Fokon tartott úriszéken a veszprémi káptalan és a sió-fokiak új, a régi árendás és az úrbéri jobbágyszolgáltatási előírásokat figyelembe vevő szerződést kötöttek. E szerződés teljes szövegének közlése előtt néhány olyan dologra hívjuk fel a figyelmet, melyek később, a Sió vízhaszonvételeinek és szabályzásának kérdéséhez kapcsolódnak. Az egyik az, hogy az 1755. évi tervezet 7. pontja szerint az uraság foki malmának jövedelmét a jobbágyok kötelesek Veszprémbe szállítani, ami azt jelenti, hogy az első káptalani malom a sió-foki birtokra eső részén 1718 és 1755 között épült meg. Minden valószínűség szerint az 1720-as évek végén, vagy az 1730-as évek elején, amikorra végképp eldőlhetett, hogy az ősi kifolyást az elhomokolódástól nem tudják folyamatosan megvédeni. A másik az, hogy a 13. pontban előírtak, miszerint „az urasági vendég- fogadó házban egész évben csak az uradalom mérhet bort”, azt jelenti, hogy az egykori káptalani fogadó 1740-1750 között épülhetett, amikorra a veszprémi káptalan Felső-Sió menti uradalma megszerveződött Kiüti központtal, és a kereskedelmi forgalom is fellendült. A harmadik az, hogy a Sió vámot 1751-ben megszüntették, mivel az - a vámszedéssel kapcsolatos panaszokon túl - a káptalan számára is terhessé vált az urbárium bevezetéséért folytatott küzdelem során. Az 1758. évi szerződés mind tartalmában, mind stílusában eltér a korábbiaktól, jóllehet nem sokkal csökkenti a járandósági terheket. Teljes szövegét azért közöljük, mert a későbbi 1770. évi szerződés szövegével együtt híven tükrözi azt a környezetet és gondolkodást, amelyek között a 18. századi Siószabályozási törekvések megszülettek. Az 1758. június 2-i szerződés szövege a következő: „lmo Az uraság ezen nemes Veszprém vármegyében lévő Sió-Fok nevű helység szabados lakosainak a múlt 1755dik esztendó'béli úr-széke által csináltatott és azon nemes vármegyén is revidiáltatott urbarialis A Sió-csatorna Siójut határában
