Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
A SIÓ MENTI BIRTOKOK ÉS TELEPÜLÉSEK A 11-18. SZÁZADBAN 93 A következő szerződést a fokiakkal a veszprémi káptalan 1717-ben kötötte, amelyben sikerült elérni a lakosoknak az árendás állapotuk rögzítését, de az urbárium bevezetése elleni küzdelmük egészen 1781-ig folytatódott, amikor is kénytelenek voltak elfogadni Mária Terézia 1767. évi úrbéri pátensével szabályozott földesúri szolgáltatási kötelezettségeket. A fokiak közel hetven évig tartó, urbárium bevezetése elleni küzdelmének történetét Tóth Péter (1989) „Siófok és Kiliti a XVIII. században és a XIX. század első felében” c. kitűnő korrajzul szolgáló dolgozatában foglalta össze. Következőkben az ő dolgozata alapján ismertetjük azokat az adatokat, történéseket, szerződéstervezeteket és szerződéseket, amelyek jól jellemzik a foki birtok és Fok falu 18. századi viszonyait, illetve körülményeit. Az 1717. szeptember 9-én kelt szerződés szövege az 1712. évi malomra vonatkozóan kötött szerződés szövegénél egyszerűbb formában íródott és az alábbiakat tartalmazta: „Mi, veszprémi nemes káptalan adgyuk tudtára mindeneknek, a’ kiknek illik, ezen levelünknek erejével, hogy anno et die infrasciptis [alulírott év és nap] jővén élőnkben nemes Veszprém vármegyében lévő Fok nevű falunkban lakozó Horváth Mihály, Pál kováts törvény bíró és Juhász Mihály árendás embereink, alázatosan kértek az egész foki lakos embereinkkel minden némű adóért, robotért és szolgálatért, mellyektül nékünk, mint földes uraknak esztendőnként tartozónak, bizonyos summában, melly árendának neveztetik, vélek meg alkudni méltóztatnánk. Kiknek is kéréseket meg hallgatván, egyenlő akarattal vélek e ’ képpen egyeztünk és alkuttunk meg, tudni illik: hogy ez után sokszor említett foki lakosok esztendőnként árendát kész pénzt 50 tallérokat, id. est fl. 75. Szent Márton napjára egyszersmind tartozzanak praestalni...[vállalni] és meg adni, mellyet ha el múlatnának és meg írt napra len nem tennék, ezen contractusunk [szerződésünk] azon túl el bomlik. Ezen kívül semmi némű robottal vagy szolgálattal őket, sem maradékaikat nem fogjuk terhelni, csupán csak az kiliti malombul járandó búzabéli jövedelmünket minden esztendőben egyszer ide, Veszprémbe föl hozni obligáltatni [köteleztetni] fognak. A ’ mi az mészár széket illeti, azt az egész esztendő folyásáig nékiek engedjük, a ’ bor árulást pedig a' régi bé vett szokás szerént Szent György napiul fogva Szent Mihály napjáig magunknak tartjuk, az után pedig szabad lészen nékiek folyvást áruitatni. Meg engedtetik az is nékiek, hogy házaikat szabadossan el adhassák azfundust [jószágot] ki vévén, me Ily eket magunknak reservállyuk. Mind ezeknek valóságos meg tartására ez alább meg írt nemes vármegye tisztyei előtt magunkat obligállyuk...” A szerződésben foglaltakból arra lehet következtetni, hogy a török uralom után, a Rákóczi-szabadságharc idején gyorsan benépesedett Fok falu területe olyanokkal, akik szabadoknak tartották magukat, értettek a mezei gazdálkodáshoz és kézművesek is voltak közöttük. Elsősorban az vonzotta az ide települőket, hogy a foki birtok, mely 1055-1534 között a tihanyi apátság tulajdona volt, a török időkben „senki földjének” számított, távozásuk után pedig teljesen elhagyatott volt. De az is letelepedésre késztette az embereket, hogy a török megszállás előtti századokban Fokon keresztül vezetett a Dunántúl egyik DNy-ÉK-i irányú kereskedelmi útja, és ősidők óta itt volt a legészakibb átkelési lehetőség a Sió vizén. Olykor gázlón, máskor pedig hídon. A foki híd egyben vámszedő hely volt. A (híd)vám szedések joga a 11-12. században a somogyi ispánt, 1276-tól a veszprémi egyházat, majd a pannonhalmi bencés főapátságot illette, de a 18. sz. elejétől a veszprémi káptalané lett, a régi veszprémi egyházat megillető jogra való hivatkozva. III. Károly király 1717. július 17-én kelt oklevelével a régi privilégium alapján új adományként biztosította ezt a kiváltságot. Az oklevélben a király engedélyezte, hogy a káptalan a „saját költségén két nagy, néhány száz lépés hosszúságú hidat építessen a folyón... és költségeinek megtérülésére a szokásos vámot szedhesse az utasoktól.” Mivel a híd Veszprém és Somogy megye határán volt, a veszprémi káptalannak a kiváltság elnyeréséhez meg kellett szereznie a Somogy vármegyei közgyűlés támogatását, amit meg is kapott. A „szokásos” vámtételeket is a vármegye határozta meg, amelyek az 1736- ban történt királyi jóváhagyást követően „hivatalosan” 1/2 és 5 dénár közötti összegek voltak. A híd- vám jelentős bevételt jelentett a káptalan számára, ugyanakkor meglehetősen komoly kiadást a hídon
