Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
A SIÓ A RÉGI OKLEVELEKBEN ÉS LEÍRÁSOKBAN 59 kai és Fok falu vámmal... hol [a határ] kiindul a Balaton tóból és Szabadi falu közelébe ér s dél felé a hegyhez, a melynek tetején nyugatra fordul és leszáll a Fok folyóhoz; e folyón átkelve Keleti falu közelébe tart. Innen Török falu irányában folytonos határjeleken leszáll a völgybe s eljut Török falu közelébe.” Az 1092. augusztus 25-iki keltezésű hamis oklevél szövege értelemszerűen a következő: „Somogy területén: Lusta falu - Fok melletti malmokkal; ugyanott Fok falu vámjával. Turuk falu erdejével, amit Turuk falu másik Htjánál mind Jód és mind Endréd falvak között határaikkal körbefognak: a Bolotun tóból kiindulva és Zabadi falu közelébe menve [ott] délre fordulva a hegynél, annak tetején nyugatra fordulva menve leereszkedik a Fok folyóhoz s a kőnél egyenesen Keleti falu közelébe ér. Innen Turuk falu irányában folytatódó határjeleknél [határdomboknál] leereszkedik a völgybe, s eljut a Turuk falu közelébe. Megint felmegy a szőlőkig, innét előremegy az útig, ahol leereszkedik a folyóig és a tóhoz tartva ennek közepén lép be a Balaton tóba.” Erdélyi a leírásokat - a topográfiai viszonyok figyelembevételével - elsősorban az apátság tulajdonát képező birtokok és települések szempontjából értékelte. Ezen kívül tekintettel volt az oklevelek készítésének történelmi körülményeire, amit nemcsak az 1906-ban megjelent „A tihanyi apátság kritikus oklevelei”44 című értekezése, hanem a következő, az előbbi idézetekkel kapcsolatos megállapítása is bizonyít: „A birtokrestauráló nagy perek idején 1390 táján jött létre a formailag hamis, de tartalma szerint a készítés korára nézve történeti becsű, 1358 ? és 1092 ? keltezésű birtokösszeírás. A birtokok földrajzi fekvésének meghatározására igen alkalmas forrásunk a Szent László nevében készült utóbbi oklevél...”. Az oklevelek földrajzi vonatkozásai közül - amelyek valóban értékes tájékoztatással szolgálnak a korabeli viszonyokról -, a következőkben csak a Sióval kapcsolatos leírásokat tárgyaljuk, s mindenekelőtt azt jegyezzük meg, hogy a Sió név egyetlen oklevélben sem fordul elő. A hiteles, 1055. évi keltezésű tihanyi apátság alapítólevelében a Fok nevű patakocskát úgy írták le, mint olyan parti révhelyet, ahol a tóból kifolyó vízen a népek olykor hídon, gyakran gázlón járnak át. Mivel ebben az oklevélben a Balatonnál semmilyen más vízfolyást nem említettek, joggal következtethetünk arra, hogy a megnevezett folyócska vagy patakocska az előzőekben ismertetett ősi fokkal, a Sió régi kifolyásával lehetett azonos, amelyen már valamilyen hídon is át lehetett járni. Abból pedig, hogy gyakran át lehetett gázolni rajta, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a Balaton vízállása még all. század közepén is alacsony lehetett. A másfél évszázaddal később készített 1211. évi birtokösszeírásban, amellyel II. András a tihanyi apátságot megerősítette javaiban, a Fok (Foc) nevű folyót másképpen írták le, mint ahogyan az a hiteles alapítólevélben szerepel. Ebben az oklevélben, a Lustah (Lusta) nevű birtokadománynál,45 a tóból eredő vízfolyást nem mint patakocskát, hanem mint folyót nevezték meg, s ebből arra lehet következtetni, hogy állandó jellegű vízfolyás lehetett. Az oklevél szövegének abból a részéből pedig, hogy a határt képező folyó „... eljut Losta faluba, megkerüli a szigetet... s malmoknak alkalmas helyeket képez”, az a következtetés vonható le, hogy a Fok folyó a mai Sió-csatorna siófoki zsilipjének környékén torkollhatott ki a Balatonból. Ezután mintegy másfél kilométerrel távolabb érhette el a Losta falut, majd a „Szigetinek nevezett pleisztocén-kori turzás délkeleti oldalánál - megkerülve a szigetet - folyt tovább annak túlsó végéig. Innen fordulhatott déli, Kiüti felé tartó irányba azon a vízágyon, amelyen a 18. században a réginek nevezett kifolyás vezetett a Sióbozót felé. Az 1211-ben keletkezett oklevélben nem említik sem a foki révet, sem pedig a folyón 44 Erdélyi ebben az értekezésében többek közt azt írta, hogy .... 1228-tól kezdve a jogos, vagy jogosnak vélt, régtől fogva bírt jószágok és jöv edelmek megmaradását is veszélyeztette, ha nem volt róla oklevél.... oklevélpótlásokra és hamisításokra az Árpád kor végé teil kezdve különösen két nagy birtokfelforgatás után következett restauráló korszak adott alkalmat és ösztönzést: a fél évszázados belső harcokat megszüntető Anjouk és örököseik kora, másodszor a török hódoltság után rendezkedőneoacquisticus korszak". 45 Az adományozásról szóló szövegrész Erdélyi fordítása szerint: „Egyéb jeles adományok közt ajándékozott még a boldogemlékű (I.) András király Szent Ányos egyházának egy jószágot (predium), a melyet Losta (Lusta, Lustah, 1267: Losta) néven hívtak, tartozékaival együtt.”
