Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
V. A Sárvíz, a Kapos és a Sió szabályozásának első tervei
190 V A SÁRVÍZ, A KAPOS ÉS A SIÓ SZABÁLYOZÁSÁNAK ELSŐ TERVEI E bevezető után terjesztette elő tervét, amely mint írta „hazánk elég jelentős és legtermékenyebb részére terjed ki, mivel Horvátország stájeri részét, valamint Zala, Somogy, Veszprém, Fejér és Tolna vármegyék területeit köti össze a Dunával és valamennyi, ezen a vármegyékben található folyóval. Ettől a közlekedési hálózattól nem esik messze Vas vármegyének Győrvár tájéki része”. Az így felcsillantott előnyökhöz nyomatékül még azt is hozzátette, a Duna és a Dráva általa javasolt összeköttetéséből a só- és gabonaszállítást tekintve a Kincstárnak is haszna származna. Magáról a hajózható csatornáról igen tömören a következőket írta: „A Sárvíz Bátától Simontornyáig hajózható csatorna, amelyre a Balaton tavának lecsapolása érdekében két zsilipet terveztem. Hasonlóképpen a Zala folyót is — a számos malom ellenére, - a megfelelő helyre épített zsilipek közbeiktatásával Alibánfáig hajózhatóvá lehetne tenni. Végül Kanizsáig és a Mura folyóig egymással összefüggő mocsarak vannak: a rajkai, a pölöskei, a hahóti és a kanizsai mocsarak, amelyek lecsapolása azok kis kiterjedése miatt könnyen végbe vihető. Ennek során a lecsapoló csatorna hajócsatornául is szolgálhatna. Ehhez a csatornához kapcsolódik a Kanizsa patak, és végül a Mura folyó, amelyen ár ellenében Stájerország jelentős része érhető el, árral pedig egészen a Légrád közelében lévő drávai torkolatáig beavatkozás nélkül hajózható, így pedig magát a Dráva folyót is kapcsolatba lehetne hozni a fent említett csatornákkal.” Ezeket mint lehetőségeket vetette fel, s megjegyezte, hogy még néhány dolog hiányzik ahhoz, hogy a megfelelő tervet elkészítse. Ezért kizárólag azokat a dolgokat vázolta fel, amiket a Balaton térségének kiszárítása érdekében meg kellene tenni, hogy a hajózás „jótéteményét” egészen a Zaláig kiterjeszthessék. A többit pedig - miután a Zala folyó és a szentlászlói mocsarak körüli szintezését és térképezését elvégezte - a tervhez pótlólag csatolva fogja kifejteni. A tó térségének kiszárításával kapcsolatos teendőkről a következőket írta: „Szükséges tehát, hogy a Hidvégtől a Tihanyi szigetig233 vezetett és a térképen sárga színnel jelölt csatorna torkolatához, ahol az ketté válik, zsilipet építsünk, hogy szükség esetén a vizeket minden körülmények között meg lehessen osztani, vagy vissza lehessen tartani. A két csatorna torkolatához építendő zsilipeket úgy kell elhelyezni, hogy szükség esetén az egész víz- mennyiséget bármelyikkel a másikba lehessen terelni. Ennek a csatornának még egy harmadik torkolatot is építünk, hogy az a két csatorna közé fogott egész területet megtisztítsa. Ezt az indokolja, hogy a Zala folyó a nyári időszakban iszapos, éppen ezért annál tanácsosabb ezt a vizet a környéken szétteríteni, mivel különben iszapját a hajózó csatornában rakja le, és azt szüntelenül feltölti, és mivel ez az iszap ennek a vidéknek a legelőit felettébb termékennyé teszi, nem látom be, miért kellene az ilyen áldásos elöntéseket megakadályozni." Az idézetben megnevezett csatorna a térképen a fenéki átkelőnél válik ketté, de ott a zsilipek helyét nem tüntette fel, és ugyancsak nem rajzolta térképére a csatornának azt a harmadik torkolatát sem, amellyel a Zala nyári iszapos vizét a mai Kis-Balaton területére kormányozta volna a legelők termékenyebbé tétele céljából. Ez azonban nem változtat tervének lényegén. A Krieger által a Királyi Bizottságnak benyújtott terven a „Datum Tihany die 6“ Julii 1776" keltezés olvasható. Krieger tervét az elmúlt évszázad szakirodaimában különböző módon értékelték. Cholnoky (1918) szerint „Alom, fantázia-kép, amely meg nem valósítható. Abban az időben még keveset tudtak a mérnökök arról, hogy milyen összefüggés van a vízfolyások esése és emésztőképessége között. Krieger Sámuel terve kivihetetlen, mert a Sió-csatorna esése oly kicsi lett volna, hogy képtelen lett volna a kellő víz„...ab Hídvégh usque ad Insulam Tihany...” van az eredeti szövegben, ami ismét megerősíti, hogy ha gazdasági kérdések kapcsán birtokként nevezték meg Tihanyt, akkor nem félszigetnek (paeninsula), hanem szigetnek írták még a 18. század második felében is.
