Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
A SIÓ MENTI BIRTOKOK ÉS TELEPÜLÉSEK A 11-18. SZÁZADBAN I 15 Az első Sió-felvétel lapján a 19. sz. elején Maros egy utcás falu 3 nagyobb és 83 kisebb épülettel. Határa a belsőségekkel együtt kereken 3200 magyar hold, melynek kb. 60%-a volt szántó, 15%-a nádas és 15%-a legelő. Volt még 1,5%-ot kitevő (48 hold) szőlője is a falunak, melyről VÁLYi (1799) azt jegyezte meg, hogy „határjának két nyomásra mindenféle vetést meg terem, nádgya sok van." Ötven évvel később Fényes (1851) csak annyit említ, hogy termékeny homokos határral, szőlőskerttel rendelkezik. Maros lakosainak száma a 19. század közepén sem haladta meg az 500 főt, s ezt követően is csak nagyon lassan gyarapodott. A lélekszám lassú gyarapodásában az említett földesúri terhek mellett szerepet játszott az is, hogy dél felől, illetve délkeleti irányból hosszan és szélesen elzárta a szárazföldi területtől a Sió Fenéki-Bozót-nak nevezett beöblösödése. Maros nevét 1869-ben Siómarosra változtatták, 1950-ben pedig egyesítették az addigra vele teljesen összeépült Balatonszabadival. A Sió fenéki bozótjától a Mezőkomárom déli határát képező Sáripusztáig terjedő Sió menti birtokok és települések történetét nehezebb áttekinteni a 18. sz. végéig, mint a vele szemben fekvő jobb parti birtokokét és településekét. Feltételezhető, hogy a terület all. században a fejérvári egyház birtokaihoz tartozott. A Marostól délre fekvő Kustyán pusztát Kostyan (Costyan) faluként említik a késő Árpád-korban, mely 1344-ben az Ugaliak birtoka volt. A tőle még délkeletre fekvő Szentmihályfa puszta és Mezőkomárom a 15. és 16. században szerepel a forrásokban először, mint az enyingi birtokhoz tartozó praedium. Az 1400-as évek első felében a Batthyány-család, második felében a Török-család jutott ezeken a helyeken birtokrészekhez. A Batthyányiak ettől kezdve változó mértékben birtokosok voltak e településeken a második világháború végéig, míg a Török-család birtoka a híres dunántúli főkapitány, az enyingi Török Bálint konstantinápolyi rabsága idején visszakerült a király birtokába. Ila és Kovacsics (1964) szerint Mezőkomárom „Saar Komar” néven legkorábban Somogy vármegye 1536. évi dika lajstromában tűnik fel, de 1542-ben „Komár” néven már Veszprém vármegyénél írták ösz- sze. A török uralom idején, valószínűleg a tizenöt éves háború alatt Kustyánnal és Szentmihályfával együtt Mezőkomárom is teljesen elnéptelenedett. A hídvégieknek egy 1650-ben írott levele szerint két- három évvel korábban a törökök engedélyével a Tolna vármegyei Németi falu jobbágyainak egy része költözött át oda. A hídvégiek szerint az új telepesek házaikat a hídvégi határtól egy „puskalövésnyire” építették fel, akik tehetséges és szorgalmas emberek lehettek, mert bár a hídvégiekhez hasonlóan kétfelé adóztak, a vármegye 1662-ben mái' „oppidum”-ként tartja nyilván és Révkomáromnak nevezi. Fél évszázaddal később, 1715-ben egy okiratban ugyanezt a nevet használták. A névváltoztatás oka minden bizonnyal az volt, hogy a Sió vizének szintje - ezen a szakaszon - megemelkedett és a Hídvég- Mezőkomárom közötti hagyományos gázlón nem, hanem csak réven lehetett a két település között közlekedni. A vízszintemelkedést több tényező is előidézhette, de a fő tényező, az előzőekben említett, a 16. század második felétől a 18. század végéig tartó, hűvös és csapadékos időjárással jellemezhető éghajlati időszak lehetett. Mezőkomáromot, Enyinget és a hozzájuk tartozó praediumokat a Batthyányiak 1670-ben elzálogosították, és a zálogosok gyakori változásai után 1733-ban váltották teljesen vissza őket. 1757-ben Mezőkomáromot „neofactum oppidium”-nak nevezik, vagyis újra mezővárossá tették, amiből arra lehet következtetni, hogy 1662 utáni évtizedekben a zálogbirtokosok idején a „pagus”-ok közé sorolták. Az 1733 és 1757 közötti több mint két évtized alatti fejlődése során valóban mezővárossá, neves vásárhellyé vált, melyben a földművelő jobbágyok mellett kézműves iparosok is tevékenykedtek. Érdekes, hogy Bél Mátyás 1740 körül készített hely leírásában szűkszavúan a következőket közli róla: „Mez.ő- Komárom sűrűbb lakosságú, ugyancsak a Sió partján. Ide tartoznak Sári, a Sió mellett és Bogár, kevéssé K. felé hajlóan: E. feléd az enyingi terület határolja, innen Ny. felé Kustyán puszta. A többi részen határai egybeesnek Somogy megyével, melyet a Sió választ el tó'le, és amelyből Mezó'-Komárommal szemközt látszik Hídvégh, a
