Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
114 III. A SIÓ-VÖLGY TÖRTÉNETE All. SZÁZAD ELEJÉTŐL A 18. SZÁZAD KÖZEPÉIG Az 1917-től Balatonszabadinak nevezett településtől mintegy egy km-re délre található a 11-18. században a Maros nevű birtokterület, illetve falu. Csánki (1897) szerint első ízben 1082-ben említették „Pred Morus”-ként megnevezve, majd ezt követően 1352-ben „Poss. Morus in cottu Wesprimiensi prope fluv. Saar" szöveggel birtokként írtak róla, mely Veszprém vármegyében a Sár folyó mellett volt. (Mint említettük a 14. században a Sió északi, felső szakaszát Sárnak nevezték.) A vele csaknem átellenben fekvő jobb parti Juttal a vízállástól függően, rév vagy híd kötötte össze, és ugyanúgy mint a juti oldalon, itt is vámot szedtek az átkelő használatáért. Magyar Kálmán (1989) szerint a 14. század idején a faluban kőből épített templom állt, amelyhez az egyház 70 kisdénár pápai tizedet fizetett. 1407-től a Marczali-család tulajdonában volt a falu, de a veszprémi káptalannak és másoknak is voltak itt birtokrészei. (Egy bizonyos „cívis Budensis”, a budai Farkas-család egy tagja 1488-ban 16 frt adót fizetett innen.) Marost 1449-ben és 1459-ben is a Marczaliak birtokaként említik, de 1474 után a Báthory-család kezébe került tőlük, s az ő birtokukban maradt a mohácsi vészt követő időkig, mert még 1542-1543-ban is Báthory Andrásé volt a falu. A török csapatok megjelenése, majd a hódoltság bekövetkezése a falu elnéptelenedését, pusztulását idézte elő, pedig 1536-ban az adószedők Somogy vármegyéhez tartozó településként írták össze, majd 1542-ben és 1543-ban a Veszprém vármegyei lajstromban tüntették fel. Ila Bálint és Kovacsics József (1964) szerint 1543 után többé egyik megyénél sem szerepel egészen 1696-ig. Nem kétséges, hogy több mint 120 évig lakatlan faluhely, melynek határát időnként rövidebb-hosszabb ideig használták. Egy 1668. évi tanúvallatásból kiderült, hogy a „Marosi pusztát” mindig a fok-szabadiak bírták, és itteni terményeik után a veszprémi káptalannak tizedet adtak. Mivel a török uralom utáni 1696. évi összeírásban felsorolták a törököknek szolgáltatott adók tételeit, ebből arra lehet következtetni, hogy a falu 1668 után benépesült (lehet, hogy az 1668-ban kirabolt szabadiak húzódtak át ide) és egy ideig adózott a törököknek a fennhatóságuk által biztosított „védelméért”, de magyar urától sem tagadta meg az adót. Ekkor már a Széchényi- család birtoka volt Maros, akik a 17. század végén elzálogosították, s mintegy hatvan éven keresztül több zálogos váltotta egymást. A zálogosok a minél nagyobb jövedelem érdekében egyre növelték a jobbágyok terheit, akik a tényleges földesuruktól védelmet kérve a terhek állandó változtatása ellen írásba foglaltatták kötelezettségeiket. Az írásba foglalás 1732-ben megtörtént, de ez inkább az akkori zálogbirtokosnak Zichy Adámnak kedvezett. A 18. század utolsó évtizedeiben zálogmentesen ismét a Széchényiek kezén a falu, akik állandóan feles robotot kívánnak, s néhány növény termesztését különösen nagy dézsmához kötötték. A kukoricatermésnek harmadát kellett átadni, és a szárát csak külön robot teljesítése esetén engedték levágni; a kendernek az ötödrésze volt a földesúré. A terhek miatt Maros fejlődése a 18. század közepén elmaradt a környező településektől, 1768-ban 30 jobbágy és 5 zsellér háztartás volt a faluban, melynek népessége 1848-ig megmaradt az örökös jobbágyi állapotban. Az Urbárium bevezetése után a szokásos kötelezettségek terhelték a falu lakosságát, akik a veszprémi püspökségnek mindenből tizedet szolgáltattak, de 1777-ben a falu tizedeiért 100 frt árendát kapott. (A falunak 1770- ben 51 katolikus lakosa volt.) Siómaros falu az első katonai térképfelvétel egyik lapján (1783)
