Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
III. A Sió-völgy története a 11. század elejétől a 18. század közepéig
A SIÓ MENTI BIRTOKOK ÉS TELEPÜLÉSEK A 11-18. SZÁZADBAN 113 jén lakatlanná vált a település, ám 1618-ban ismét megtalálható a dika-jegyzékben94, mint olyan hely, ahol a telkek egy részén ismét laknak. 1620-ban a király Szabadi falut és birtokot a Zichyeknek zálogosítja el, majd az újraéledő település a 17. század közepén ismét kénytelen a töröknek hódolni. 1668-ban a lakosság 220 ökrét és 68 lovát elrabolják, de a következő 20 évben megint rendezik a gazdaságukat és a század végére újranépesül a falu. Immár távolabb a Balatontól, a Sió vize mellett, a Maroshoz közel. Az új helyen fekvő falut a Rákóczi- szabadságharc idején a császári csapatok annyira kifosztják mindenükből, hogy a szabadiak igásállataik hiánya miatt földjeik nagy részét még 1720-ban sem tudják maguk megművelni. A veszprémi káptalan a kiliti, a foki birtokainak rendezésével párhuzamosan birtokába vette a nagy kiterjedésű, már háromnyomású művelést folytató, igen termékeny szabadi határt a 200 kapás szőlő terjedelmű promontóriummal. A szabadiak nemcsak jó növénytermesztők és szőlősgazdák, hanem jó állattenyésztők is voltak. Ezért tudtak a hódoltsági időkben két helyre adózni, és a sorscsapások után talpra állni. A veszprémi káptalannal az első szerződésüket 1723-ban kötötték meg, melyben elérték, hogy az egy összegben megváltott földbér mellett a regáliákat is árendába kapták, bár bizonyos robot- és a két dézsmateher: a kilenced és a tized megmaradt. A további úrbéri szerződéseket 1746-ban, majd 1755- ben kötötték, hasonló procedúrák mellett, mint amilyeneket a fokiakkal kötött úrbéri szerződéseknél már ismertettünk. Az urbárium által megnövelt terhek miatt fellebbeztek, ami bizonyos mértékben javított a falu helyzetén. A régi 1720 előtti örökös jobbágyok „szabados vagy árendás” lakosok lettek, megszűnt a röghöz kötöttségük. Telkeiket, földjeiket és más tulajdonukat szabadon adhatták, vehették, de a káptalan birtokjogának elismerése mellett minden eladási ár után öt dénárt kellett a káptalannak fizetniük. Az 1755-ös szerződésben a földesúri jogok között megmaradt a falu vezetőinek megválasztásakor a bíró, valamint az esküdtek és a jegyző jelölésének és megválasztásuk jóváhagyását nyilvánító (elismerő) jog. Annak ellenére, hogy a szerződés szerint szabadiakat megillette a szabad helyváltoztatás, ha valaki mégis előzetes értesítés és tudomásulvétel nélkül távozott, azt mint szökevényt nyilvántartásba vették. 1761-ben - ugyanúgy mint a többi veszprémi káptalani birtokon - Szabadiban is elrendelték a cigányok állandó helyre való letelepítését, akiket házépítésre, muzsikálásra, robotszolgáltatásra, Szent Mihály napi adófizetésre köteleztek. Az érintett cigányok száma azonban itt sem lehetett több 3—4 családnál. Az 1755-ös úrbéri szerződés megkötése után tovább növekedett Fok-Szabadi: 1768-ban 90 jobbágy, 17 házas és 6 ház nélküli zsellér háztartást írtak össze a faluban. Hatvan év múlva a változás még nagyobb mérvű: 1828-ban a településen 161 jobbágy, 24 házas és 31 háztalan zsellér háztartása volt Fok-Szabadinak, s ezekben a háztartásokban 520 fő volt adófizetésre kötelezett. Fő gazdasági tevékenység a 15. századtól kezdve a rét- és legelőgazdálkodáson alapuló szarvasmarha tenyésztés volt, de a Sió-Bozót nyújtotta nádgazdálkodási lehetőségeket, s más vízhaszonvételi adottságokat is kihasználták. Fok-Szabadi legnagyobb birtokosa a második világháború végéig a veszprémi káptalan volt. Balatonszabadi 1794-ben épült református temploma 94 A dika (latinul dica) egészen 1848-ig az országgyűlés által megszavazott adót, ill. az adókirovás besorolásának mértékét jelentette.
