Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A balatoni angolnatelepítések és a Balaton angolnaállománya

tak. A táplálékösszetételt tekintve nem találtak különbséget az ún. "szélesfejű" és "keskenyfejű" típusok között. Mindezeken kívül a kutatások kiterjedtek az angolnák növekedésére és méreteik alakulására is. A testméret-értékekből számított testhossz-testömeg viszonyból arra a következtetésre jutottak, hogy a balatoni angolnák testtömeg gyarapodása a méretnövekedésükhöz képest intenzívebb. Ez a tó különböző területeiről származó angolnákra egyformán érvényes. A feldolgozott 191 különböző hosszúságú pikkely vizsgálatakor megállapították, hogy az otolit nukleusza körül kialakult szabályos zóna a tengeri növekedés eredménye, amely három éves korig alakul ki, s az angolnák ekkor 70 mm hosszúak. Az ezt követő, édesvízi növekedésre jellemző évgyűrűk évente 0,14-0,27 mm-t gyarapodtak. Ezek alapján kiszámitható az angolnák növekedésének üteme. Ilymódon megállapították, hogy növekedésük 3 édesvízi életév után visszaesik kissé. Átlagos éves hossznövekedés ekkor 67 mm, szemben az első három évben mutatott 81-93 ntm-es évenkénti gyarapodással. Ez feltehetően az ivarérés idejével lehet kapcsolatban. A hatodik év elteltével a növekedés intenzitásában újabb lassulás figyelhető meg, ami állandósulni látszik, majd az ennél magasabb korcsoportokban 34-53 mm-es átlagos hossznövekedés mutatkozik. Az angolnák maximális hossza, a kutatók által az előbbiek alapján elvégzett számítások szerint elméletileg elérheti az 1542 mm-t, vagyis a Balatonból másfél méter hosszú angolnák is előkerülhetnek.

A Balatonba telepített angolnáknál kártevők és kórokozók által előidézett megbetegedéseket számottevő mértékben nem tapasztaltak a 80-as évek közepéig. Az 1965-ös tömeges halpusztulást követően megvizsgálták az angliai importból származó, még ki nem helyezett angolnaivadékok, valamint a Balatonban és Velencei-tóban 2-3 évet már eltöltött angolnák parazitafaunáját és összehasonlították azokat. Megállapították, hogy az importált ivadékok parazitamentesek voltak. A balatoni angolnák kopoltyúján megtalálták az Ichthyophthirius multifiliis és az Ergasilus sieboldi nevű élősködőket, a bélből pedig az Acanthocephalus lucii került elő. A Balaton vizében előforduló más paraziták is kimutatásra kerültek a későbbiekben az angolnákból amelyek legyengítették, lesoványították a megbetegedett egyedeket, de nem pusztították el azokat. 1990-ben azonban egy - a hazai halparazita faunában addig nem létezett Anguillicola crassus nevű vérszívó fonálférget találtak a balatoni angolnákban, amely erős fertőzöttség esetén az angolna pusztulását okozza. Erről Molnár és társai (1992) tettek közzé összefoglaló tanulmányt. Ez a parazita feltehetően fertőzött angolnaivadékokkal került be az országba és a köztigazdában (Copepodákban) gazdag balatonvízben igen gyorsan elszaporodott. A Balatonban észlelt fertőzöttség messze meghaladja a nyugat-európai vizekből észlelt mértéket, és egy-egy kifejlett angolna úszóhólyagjában 30-50 példány is lehet a vaskos és 3-5 cm hosszú férgekből. A kifejlett férgek mellett az úszóholyag falában gyakran további 200 darab 3. és 4. fejlődési stádiumú lárvát is találtak a kutatók. A kifejlett férgek az úszóhólyag üregének a felét, esetenként a teljes üreget is kitölthetik. A halak elhullása feltehetően már ilyen fertőzöttség hatására is bekövetkezik, de az úszóhólyag megbetegedéséhez gyakorta csatlako694